Most már kicsit látszik az alagút vége. Az ukrán vendégem már átvonatozott a határon, egy kicsit fel tudok lélegzeni. Sőt, már tegnap fel tudtam, mert miután megebédeltettem a menzán, elköszöntem tőle. Ő ment a városba, én meg a szomszédos nagyterembe, ahol 12 órakor a szakszervezet szokásos nyugdíjas találkozója kezdődött. Ez az első ilyen találkozóm, ami funkcióját tekintve nem is találkozó, inkább egy közösen elfogyasztott ebéd. Az én értelmezésemben a találkozókon lehetőség van beszélgetésre is, itt azonban erre kevés lehetőség volt. Beszélgetni addig lehet amíg az ember el nem foglalja a helyét, aztán meg a körülötte ülőkkel. Egyébként már tavaly is eljöhettem volna, de elfelejtettem átjelentkezni a nyugdíjasokhoz, így aztán érthető módon meghívót sem kaptam. Idén viszont már résen voltam és teljes joggal kanalazgathattam a májgaluska levest, fogyaszthattam el a rántott húst krumplipürével, valamint a szelet tortát. A pezsgőről le kellett mondanom, kocsival voltam. A pohárköszöntőt a rektor urunk mondta, az ünnepi hangulatot pedig egyetemünk zenész hallgatói teremtették meg szép játékukkal. Igazán szép gesztus ez a szakszervezettől. Igaz, beszélgetni nem mindenkivel tudtunk, de jó volt látni azokat a volt munkatársaimat akikkel együtt dolgoztam korábban. Jó volt látni, hogy egészségesek, nem sokat öregedtek, bizonyára boldogok is családjuk, gyerekeik és unokáik körében. Hogy kicsit az olvasóim is megérezzék a tegnapi esemény hangulatát kikerestem néhány képet. A rajta szereplők bizonyára nem veszik rossz néven, hogy őket kirakom ide én meg lapítok, de hát mint tudjuk, az inkognitóm...:)
Itt a szakszervezetünk elnökasszonya üdvözli a megjelenteket.
Itt a rektor úr szól hozzánk, mellette a gazdasági főigazgató úr látható.
És ők a fiatalok, akik játszottak nekünk.
És ezen, valamint a további képeken mi vagyunk, akikért ez az egész van.
