Ez volt az utolsó írásom a Freeblog-on, amit már nem tudtam közzétenni. Március 15-e délutánja volt, amikor már sokan voltak elakadva. A folytonosság miatt teszem közzé. Meg azért is, hogy hátha érdekes lesz.
Elakadva lenni nem jó dolog. Sőt, félelmetes is tud lenni. Nézem a televízióban a tudósításokat és együttérzek azokkal akik egy hideg autóban ülve, benzin nélkül várták és várják a segítséget. Tudom folyik a mentés, a segítők már sok embert kiszabadítottak, de biztos vagyok benne, hogy még vannak bajban emberek. Remélem ők is megúszzák ezt a váratlan havazást minden nagyobb baj nélkül.
Én komoly veszélyben még nem voltam, de voltam már elakadva. Szerencsére nem kocsival, de télen egy hideg vonatban ülve sem kellemes dolog órákon át várakozni. Elmesélem hogy történt.
Azon az éven a Szilvesztert feleségemmel Tatabányán, egyik volt tankörtársamnál töltöttük. A férj volt a tankörtárs, vele már a technikumba is együtt jártunk. A feleséget is ismertem attól a naptól kezdve amikor bevonultunk a Miskolci Egyetemre. Én Hatvanban szálltam fel, már voltunk néhányan a vonaton akik együtt katonáskodtunk, elég emelkedett hangulat uralkodott a kupéban. Egyedüli baj volt, hogy csak mi fiúk voltunk, pedig a hölgytársaság jót tett volna a hangulatnak. Aztán Kál-Kápolnán felszállt egy lány is, akit gyorsan "lekádereztünk". Megtudtuk, hogy ő is a Miskolci Egyetemre tart. Persze nem engedtük tovább, inkább szorítottunk neki is helyet. Az 5 év alatt folyamatosan szemmel tartottuk egymást, a barátommal nyilván a tankör, azaz általunk ismerkedhetett meg. Ő sajnos elég fiatalon meghalt, kicsit számolgatok, olyan 45 éves volt amikor a barátom egyedül maradt. Hogy ezt a szálat elvarrjam elmondom, hogy azóta ismét van párja, úgy látom jól megvannak.
Na de térjünk vissza ahhoz a régi tatabányai Szilveszterhez. Mi aznap délután érkeztünk, lecuccoltunk és megebédeltünk, aztán bekapcsoltuk a TV-t, enni és innivalókat készítettük elő és néztük a TV-t egész este. Aztán éjfélkor koccintás és hamarosan lefekvés következett. Másnap komótos kelés, beszélgetés következett, majd ebéd. Ebéd után megint el voltunk, beszélgettünk, majd fél 4 felé elindultunk az állomásra.
Az utazás nem jól indult, már a továbbinduló vonat is késett több mint egy órát. Aztán nagynehezen megérkezett, felszálltunk és elindultunk. Akkor már nagyon rossz idő volt, viharos szél fújt, vitte a havat mindenfelé. Nem sokkal azután, hogy elindultunk Bicske közelében megállt a vonat a nyílt pályán és órákon keresztül nem ment tovább, ugyanis leszakadt a felsővezeték. Ha meg az leszakad akkor fűtés sincs. Nem is volt. Ott fagyoskodtunk már órák óta mikor végre megindult a vonat. Éjfélre értünk be a Keletibe. Persze Miskolc felé már nem volt semmi, leghamarabb reggel fél 5-kor indult egy személy. Mi mást tehet az ember, bemegy a váróterembe.
A Keletiben már akkor is (harmincnégy éve) elég nehéz körülmények vártak az ott várakozni kívánó utasokra. Ami esetünkben azt jelentette, hogy egyetlen ülőhely sem volt, a teremben ácsorogva álltunk négy órán keresztül, sokadmagunkkal. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy 4 órakor beülhettünk a miskolci vonatba. Amely szerencsére meleg volt már, így kicsit átmelegedhettünk. Ott már jó volt. Szundikálni is tudtunk és 8 órakor boldogan szálltunk ki a Tiszai pályaudvaron. Szerencsésen véget ért ez a kellemetlen tortúra. Remélem a szerencse hozzászegődik másokhoz is, olyanokhoz akik még bajban vannak az utakon.
