Kint állok az erkélyen, kivételesen nem olvasok, hanem nézelődöm. Egyszer csak gépkocsi érkezik. Fiatalok szállnak ki, olyan 23-24 évesek lehetnek. A férfi nyitja a csomagtartót, pakolja ki az ásványvizeket. Az asszonyka telefonál. Oldalán egy tarisznyaféle, elég kicsi, inkább jelképes. Mint amilyent a ballagók viselnek ballagáskor. Kezében van még valami, terjedelmét tekintve 2-3 füzetnyi lehet. Úgy nézem fiatal házasok, de legalábbis együtt élhetnek.

Nézem az ásványvizeket, háromszor hat darab másfél literes palack. Van ennek a hatos csomagnak neve is, talán zsugornak hívják a tálca és rekesz mintájára, de ki nem állhatom ezt az elnevezést, így inkább maradjunk annál hogy 6 palack fóliával összefogva, a tetején kis szalaggal ellátva, hogy könnyebb legyen cipelni. Nézem és magamban már el is osztottam a cipelni valókat: kettőt visz a fiatalember, mindkét kezében egyet-egyet, egyet meg elbír az ifjú hölgy is. Mikor ez utóbbi lehajol, elmosolyodom hogy igazam lett, örül a lelkem, így van ez rendjén. Aztán az asszonyka felemelkedik, de a kezében nincsen ásványvíz.  Ezek szerint nem azért hajolt le hogy felvegyen egy adagot. A fiatalember viszont megragad egyik kezével két csomagnyi ásványvizet, a harmadikat a másik kezébe fogva sietősen megindul. Mögötte párja halad, változatlanul telefonálva. Istenem de szép lett volna ha ő is felvesz egyet a három közül. De nem, a fiú cipekedik egyedül, egyik kezében 18 kilónyi ásványvízzel, a másikban csak 9-el. A lány észre sem veszi, csak megy telefonálva utána. Én meg egy kicsit szomorú vagyok, mert már látom a konfliktusokat, amelyeket most még elnyom a szerelem. De ne legyen igazam.