A mai írásomnak vannak előzményei, itt olvashatók. El lehet olvasni, de a lényeget összefoglalom. A magyar felsőoktatásban vannak egyetemek és főiskolák. Az előbbin egyetemi oktatók, az utóbbin főiskolai oktatók oktatnak. A felsőoktatásban az oktatást végzőket oktatónak hívják, szemben az én egykori technikumommal ahol az oktató reszelni, kovácsolni, hegeszteni tanított. Gondolom ez ma is így van a szakközépiskolákban és a szakmunkásképzésben.
Az egyetemi oktató lehet egyetemi tanársegéd, egyetemi adjunktus, egyetemi docens vagy egyetemi tanár. A főiskolai oktató lehet főiskolai tanársegéd, főiskolai adjunktus, főiskolai docens és főiskolai tanár. Nem hivatalos formában ezek rövid alakjait használjuk, tanársegéd, adjunktus, docens. Az egyetemi tanárt nem szokás rövid alakban használni. Úgy tudom ma már mindkét helyen létezik olyan is, hogy mestertanár. Ők azok akik ugyanúgy oktatnak mint az előbbiek, csak valami miatt nem lehet kinevezni őket oktatónak. Ez az ok többek között lehet a tudományos fokozat hiánya is. Leírva soha nem láttam, de volt egy olyan szabály, hogy az egyetemi beosztás egyel magasabbnak felel meg a főiskolán. Tehát egy egyetemi adjunktus megfelelt egy főiskolai docensnek. De ezt tényleg csak hallomásból írom. A múltkor már leírtam, hogy a professzori cím csak az egyetemi tanárok esetében használatos. Lehet, hogy a főiskolaiaknál is, de ebben nem vagyok biztos. Én egyetemen tanítottam, nem ismerem az ottani szokásokat. De nagy valószínűséggel úgy van ahogy most írtam.
Azt hogy kiből mi lesz sok mindentől függ, de a legmeghatározóbb a tudományos előélet illetve tudományos fokozat. Ezeknek áttekintése nem egyszerű, igyekszem majd a lényegre koncentrálni. Mindenekelőtt érdemes különválasztani régi és új rendszerre. Kezdjük a régivel.
Régebben ha valaki tudományos babérokra pályázott csinált egy úgynevezett kisdoktori vagy egyetemi doktori disszertációt. Ezt legelőször is engedélyeztetni kellett, mégpedig az egyetemnek azon a karán ahol a disszertációt meg szerette volna védeni. Ide beadta az ember a szükséges dokumentumokat és ha alkalmasnak találták elkezdhette illetve folytathatta a megkezdett munkát, mert ilyenkor már kellett rendelkezni előzetes eredményekkel is. Ennek szintjét a már meglévő publikációkból lehetett lemérni. Ezután a jelölt keményen dolgozott, kutatott, kísérleteket végzett, rendszerezett majd mindezt leírta egy disszertációban és beadta az egyetemre. Vizsgázni is kellett néhány tárgyból egyetemi oktatók előtt. Mikor mindez megvolt a disszertációt kiadták bírálóknak akik elkészítették a bírálatot és a jelölt nyilvános védésen megvédhette disszertációját. A többnyire sikeres védés után az egyetem a jelöltet egyetemi doktorrá nyilvánította. Ennek megjelenési formája egyszerűen egy Dr. volt a név előtt. Szokás volt kiírni, hogy Dr.univ., Dr.techn., Dr.med., Dr.jur., Dr.vet., amivel utalt rá, hogy ő nem a diploma mellé kapta a doktori címet. Amely nem volt tudományos fokozat, habár jelentős tudományos munka állt mögötte. A tudományos fokozat a kandidátusi volt, folytassuk is ezzel.
Még mindig a régi rendszerről van szó, tehát régebben ha az ember tudományos fokozatot akart szerezni akkor készített kandidátusi disszertációt. Ennek már jelentős tudományos előzményei kellettek, hogy legyenek. Nagyon sokan a "kisdoktorival" a zsebükben vágtak neki. Itt az eljárás lefolytatásában már nem az egyetem volt az illetékes, hanem az MTA mellett működő Tudományos Minősítő Bizottság. Ő döntött a felvételről, a védésről és a tudományos minősítés megadásáról. Míg a kisdoktori vagy egyetemi doktori cím inkább a fiatalsághoz kötődött, itt már a középkorú, tudományosan elismert emberekről volt szó, akik ehhez az elismertséghez "papírt" is akartak szerezni vagy előrébb akartak lépni az egyetemi "ranglétrán". Tehát a negyvenes, ötvenes korosztályról beszélek. Itt is kellett vizsgázni, itt is el kellett készíteni egy disszertációt, az úgynevezett kandidátusi disszertációt, meg is kellett védeni. Ennek lebonyolítását már nem az egyetem végezte hanem a Tudományos Akadémia. A címet is, amely most már tudományos fokozatnak számított szintén az akadémia, annak tudományos bizottsága a Tudományos Minősítő Bizottság adta. És ez már szemben a kisdoktori fokozattal tudományos minősítésnek számított. Követelmény volt a kandidátusi disszertációknál az új tudományos eredmények megléte. Ezeket a jelölt úgynevezett tézisfüzetekben tette közzé a védés előtt közvetlenül. Ezeket nagy számban küldték ki a témában érintett kutatóknak. Az egyetemi doktori disszertációnál ez nem volt követelmény, de azért is nagyon sokat kellett dolgozni ha valaki rendesen csinálta.
A kandidátusi fokozat megszerzéséhez szükség volt 2 nyelvi vizsgára is. Szándékosan nem nyelvvizsgát írtam. Ezeket a vizsgákat az egyetemek nyelvi lektorátusain kellett letenni. Az egyik nyelv az orosz volt. A követelmények eléggé hullámzóak voltak. Ha az volt az egyetem érdeke, hogy az illető minél hamarább kandidátus és docens legyen szerintem voltak engedmények. Az én főnököm is levizsgázott oroszból, őt az iparból hozták be, hogy tanszékvezető legyen, nem nagyon hallottam oroszul megszólalni. Nem is nagyon tudott, mint jó néhány idősebb professzor társa sem. Viszont becsületére legyen mondva, volt Orosz nyelvkönyve, mikor elment nyugdíjba ezt megmentettem, ma is megvan. A ceruzás bejegyzésekből látom, hogy elég messzire eljutott. A másik nyelv egy nyugati nyelv kellett, hogy legyen.
Írtam, hogy nagyon sokan az egyetemi doktori fokozat megszerzése után vágtak neki. Ez így igaz, de ez nem volt kötelező. Viszont ha valaki megszerezte valamelyik tudományág kandidátusi fokozatát akkor kérvényezhette az egyetemi doktori cím megadást is, amit az egyetemek természetesen megadtak, hiszen ez egy alacsonyabb szint volt. Régebben a docensi kinevezés feltétele volt a kandidátusi fokozat megszerzése, de azért kivételes esetek itt is voltak.
Ha viszont valaki egyetemi tanár (professzor) szeretett volna lenni további kutatásokkal és eredményeinek további publikálásával erre is volt mód. Készített egy újabb disszertációt, egy úgynevezett nagydoktori disszertációt amit sikeresen megvédve az akadémia a tudomány doktorává nyilvánította. Ez is a Dr. betűkkel járt, laikusok nem is tudták eldönteni ki áll a pult túloldalán például egy hivatalban, de a tudományos közéletben ott már kiírták, hogy valaki a pl. a műszaki tudomány kandidátusa vagy a műszaki tudomány doktora. Ez esetben nagydoktora. Amivel már megnyílt az út az akadémikusság felé is.
Tehát - még mindig régebben - léteztek szokások melyek az alábbiak voltak: az adjunktusi kinevezést a kisdoktorihoz kötötték, a docensit a kandidátusihoz, az egyetemi tanárit a nagydoktorihoz. Ezeket nem minden esetben tartották be, főleg az adjunktus esetében, de docensek esetén is láttam kivételeket. Egyetemi tanárira nem emlékszem.
Elég hosszú már ez az egész, de néhány dologról még kell hogy szó essék. Ezek a címzetes elnevezések. Általában olyan emberek estében használatosak akik nem az egyetemen vagy főiskolán dolgoznak. Például meghívott előadók, akik megtartják a heti 2-3 órájukat aztán mennek vissza a munkahelyükre végezni az ottani feladataikat. Itt is voltak szabályok: kisdoktorival címzetes egyetemi docens lehetett valaki, kandidátusival címzetes egyetemi tanár. Tehát egyel nagyobb mintha egyetemen dolgozott volna. Nekem volt hallgató koromban 2 szeretett gyakorlatvezetőm, ők mérnökként dolgoztak a közeli Szénbányászati Vállalatnál, ők címzetes egyetemi adjunktusok voltak.
Létezik még olyan, hogy egyetemi magántanár, megmondom őszintén nem tudom, hogy lehet valakiből magántanár. Az interneten sem találtam semmit, illetve csacskaságokat igen, hogy a címzetes egyetemi tanár a magántanár. Mint láttuk ez nem igaz. Ígérem utána nézek és megírom. Itt most abbahagyom, gondolom elég is lesz, legközelebb a ma érvényes rendszert igyekszem majd leírni.
