Háborúban élni nem jó dolog. Még úgy sem, hogy a háború nem a mi földünkön folyik, hanem csak katonákat kell odaküldenünk. A nyolcvanas években sokat jártam a Szovjetunióba, ilyenkor gyakran jártam vendégségbe. Egyszer egy ilyen alkalommal találkoztam egy házaspárral, akik ugyan mindent elkövettek, hogy a magyar vendég jól érezze magát, de nem tudták letagadni a feszültséget amit érezni lehetett rajtuk. Az est folyamán amikor alkalmam adódott rá megkérdeztem a házigazdát, hogy mi bajuk van? Megtudam, hogy a fiúk behívás előtt áll és könnyen előfordulhat, hogy Afganisztánba küldik. Persze mindent elkövettek, hogy ez ne forduljon elő, ismerősök hadát vetették be, az ismeretleneket pedig egyéb módon próbálták befolyásolni, de még nem dőlt el a dolog, bizony előfordulhatott, hogy a nagyfiuk Afganisztánban köt ki, ahonnan meglehetősen sok leforrasztott koporsó érkezett akkoriban. Én merő kiváncsiságból gyakran megfordultam a helyi temetőkben, láttam az újonnan kialakított parcellákat a sok sírral, a fejfákkal amelyeken rövidre nyírt hajú, alig húszéves fiatalemberek fényképei látszottak. Létezik egy nagyon jó film az afganisztáni háborúról, Fjodor Bondarcsuk filmje, a 9. század. Páratlan a maga nemében, ajánlom aki teheti nézze meg. Egy rövid ajánlót láthatunk alább:
Visszatérve arra a bizonyos moszkvai vendégségre, tökéletesen megértem a szülők aggodalmát.
És mos újra háború folyik amely ismét áldozatok sokaságával jár. Még ha csak visszafogott mértékben is. Emberek halnak meg, akiknek nemrég még eszükbe sem jutott, hogy fegyveres támadások áldozataivá válhatnak. És most már nem is a reguláris hadsereg katonáiról beszélek, hanem a civil áldozatokról. Azokról akik Donyeckben a troli megállóban haltak meg, meg azokról akik a Mariupoli házakban mikor rakétatámadások érték őket. Az orosz internetes portálok szemrebbenés nélkül megmutatják az áldozatok fényképeit. Nem tudom elfelejteni azt a fiatal, 20 év körüli lányt, aki felöltözve feküdt a hátán, a kezén már látszott, hogy nem él, az arcára jobb híján a pulóverét húzták fel. Ugyanott Donyeckben láttam szénné égett embert is. Ezek az emberek civilek voltak, lehet, hogy munkába mentek vagy onnan jöttek. A troli megállóban érte őket a halál.
És most akkor pár szót Mariupolról. Olvasom, hogy Mariupolt újra lövik. És ez már más lehet mint a legutóbbi eset, mert számomra az a fogalmazás már tartós támadást jelent. Márpedig nekem van valakim Mariupolban, ezt a Morgómedve olvasói is tudják, hiszen nemrégiben írtam róla. Szóval nekem ott jó ismerőseim vannak, van hát kiért aggódnom. A férfi egyetemen tanít mint én tanítottam, viszonylag gyakran találkozunk. Feleségével él a városban. Van tehát kikért aggódnom. Mert ez a mostani helyzet már megad minden alapot erre. Nyilván gyakrabban fogok telefonálni, de ezzel a veszély nem fog megszűnni. Legfeljebb én nyugszom meg, hogy jól vannak. Végül is Mariupol nagy város, félmillió lakosa van, reménykedem. Mást nem tehetek.
Kiegészítés: beszéltem velük, olyan városrészben élnek ahol még nyugalom van. Jó hír. :)
