Morgómedve

Az elakadásjelzőre akkor van szükség, ha elakad az ember. Mint mi is szombat este. A szóban forgó elakadásjelző 8 éve tartózkodott háborítatlanul egy csinos kis táskában az izzókészlet, valamint az elsősegély doboz társaságában a kocsim csomagtartójában. Szombaton este eljött az ő ideje is, ugyanis kereket kellett cserélnem az országúton. Természetesen az első dolgom volt kirakni az elakadásjelzőt a kocsitól kicsit távolabb. Ezután megfordultam, hogy kiszedjem a pótkereket, ez meg is történt. Valahogy megéreztem, hogy baj van az elakadásjelzővel így hátranéztem. Volt is, ugyanis nem volt sehol. A telefonok gyér fényénél próbáltuk megtalálni, de nem sikerült. Jó messzire fújhatta a szél, amin nem is csodálkozom. Az egész olyan könnyű volt, csupa műanyag, sehol egy darab fém, így aztán tényleg nem sok kellett, hogy meg se álljon a szántóföld közepéig. Végül némi segítséggel ki lett cserélve a kerék, haza is értünk rendben, de azért sokszor eszembe jutott az elakadásjelző tervezője, igazából nem is ő, hanem a kedves mama. Valószínűleg a sikkességet tekintette a legfontosabb tervezői szempontnak, ennek meg is felelt, pedig itt azért a robosztusság lehetett volna a meghatározó cél. Most nincs elakadásjelzőm, be kell szereznem egyet. Ha szerencsém van Mályiban megvan még a sufniban a Trabanthoz használt elakadásjelzőm, az ukránoktól vettem valamikor a KGST piacon, na ezzel küzdhet majd a szél, előre megmondom nem fog boldogulni vele. Bár azért az jobb lenne ha 8 évig ahhoz sem kellene nyúlni.