Jóllaktam. Ilyenkor kell blogot írni. Tele a pocak, kellemesen meleg van, egyelőre a felemelt árú gázszámla sem rontja az ember komfortérzetét, tehát majdnem minden együtt van a tökéletes hangulathoz.
Elárulom mivel van tele a pocak. Kefírbe aprított paprikával, paradicsommal, uborkával, hagymával és Mozzarella sajttal. Ágyő, császárhús, agyő paprikás fejhús. Legalábbis egyelőre. :)
És akkor nézzük ezeket a történeteket. Régen készülök már arra, hogy elkezdjem megírni esztergomi élményeimet. Pontosabban eszetergom-kenyérmezői élményeimet. 1963-67 között ugyanis a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavilamossági Technikumban Esztergom-Kenyérmezőn tanultam. Ma már Esztergom-Kertváros a neve. Ez idő alatt az "Ifjú Gárda" kollégium lakója voltam, ami nagy kiváltság volt akkoriban, mert voltak akik albérletbe kényszerültek. Őket mi irigyeltük szabadságuk miatt, ők meg minket. Úgyhogy jól néztünk ki. Aztán voltak a bejárósok akik vagy Eszetergomból, Dorogról vagy a környező településekről jártak be. Vagy Budapestről. Mert ilyenek is voltak. Ők általában kádergyerekek voltak, szüleik többnyire minisztériumokban és egyéb főhatóságoknál dolgoztak és ezek a szülők úgy gondolták mégiscsak jobb egy jóhírű technikum 45 percnyi buszozásra mint egy gimnázium a közelben ami semmi használható szakmát nem adott akkoriban. Aztán ha a gyerek nem tanul olyan jól, - gondolhatták - hogy megfeleljen az egyetemen majd találunk neki egy állást valahol a bányászatban. Ezekből az előrelátó atyákból aztán előbb-utóbb miniszterek és egyéb főemberek lettek.
Én egy bányász faluból kerültem oda miután magam mögött hagytam egykori általános iskolámat kissé megtépázott idegzetű igazgatójával együtt. Gondolom az a bizonyos felelés az osztályozhatóságunk érdekében mély nyomokat hagyott benne. Csak emlékeztetnék, hogy a "Hopp Juliska, hopp Mariska..." kezdetű dal éneklésére hozott össze egy alkalmi kórust ami kissé megviselte idegileg.
Szóval az én falum Rózsaszentmárton egy kis falucska a Mátra lábánál, majdnem olyan szép mint Örkény István Tóték c. darabjában szereplő falu. Csak a mienk bányász falu volt. Anyámék heten voltak testvérek, 6 lány meg egy fiú. A lányokból egy a férjhezmenés után elköltözött jugoszláv határ mellé 5 falu tanácselnökének, maradt öt. Mind az öt bányászhoz ment feleségül akik mind az én falum un. IX-es aknájában dolgoztak viszont - minket kivéve - a szomszéd faluban Ecséden laktak. Korábban apám is bányász volt, aztán őt kiemelték. És az egyetlen fiú is bányász volt. Így aztán ha anyám "haza" akart küldeni valamit Ecsédre - mert anyám odavalósi volt - csak kiküldött éngem vagy a bátyámat ebéd után műszakváltáskor a bányához, én meg odaadtam az első sógornak akivel találkoztam. Vagy átadtam az üzenetet. Igy működött akkor a posta közöttünk meg a rokonok között.
Szóval én már gyerekkoromban magamba szívtam a bánya levegőjét, természetes volt hát, hogy berukkoltam Kenyérmezőre a Bányagépészeti Techikumba. Mert röviden így mondtuk. De ha az elhivatottság nem is tombolt volna bennem, nyomós érv volt, hogy a bátyám már 3 éve koptatta a padokat ugyanott. Mikor én odakerültem elsősnek, ő már negyedikes volt. Ami azért nagy előnyt jelentett. Egyrészt 14 évesként nem voltam egyedül, számíthattam támogatására, segítségére. Másrészt védelmet is jelentett. Akkor még ugyanis szokás volt, hogy a negyedévesek szolíd mértékben ugyan de szívatták az alsóbbéveseket. Máig emlékszem két negyedéves nevére akik rendszeresen megnézték ki kapott csomagot és mire az ember hozzájutott a portán vagy a gondnoki irodában már ők is ott voltak a szobában és megdézsmálták a javát. Aztán volt itt szó cipőpucolásról is, meg másról is csak már nem emlékszem. Így aztán mivel ott volt a bátyám így nekem kevesebb szívatás jutott.
Úgy emlékszem 4 ágyas szobákban helyeztek el bennünket. Kaptunk reggelit, ebédet, vacsorát. Tehát koszt és kvártély járt a tanulóknak. Bár falusi suttyó gyerek voltam hamar feltaláltam magam. A kaja elég kevés volt, éreztem ha nem találok ki valamit éhen halok. Ha emlékezetem nem csal a bátyámtól örököltem a betegfelelősséget. A betegfelelősnek a feladata volt, hogy felvigye a reggelit, ebédet és vacsorát a betegszobában halálukon lévőknek, akik viszont ehhez az állapothoz képest elég jó étvággyal fogyasztották el a tálcán felvitt ennivalókat. Elsősként nem nagyon szedhettem el a felsőbbévesek tálcájáról egy-egy darabot, de később ahogy teltek az évek egyre inkább meg tudtam győzni őket, hogy ebben a válságos állapotukban minden falat a halált jelentheti, igy hálásak lehetnek nekem ha ezt a rumos szeletet már nem hagyom megenni nekik. Így aztán innen is csipegetve egy kicsit meg onnan is sikerült szépen kigömölyödnöm. Persze semmi presszió, leginkább olyan darabokhoz jutottam mait már meghagytak volna. Még egy előnye volt ennek a betegfelelősségnek. Mégpedig az, hogy soronkivül lehetett ebédhez, vacsorához jutni. Míg a többiek hosszú sorokban álltak az ebédlőben a "dögészek" soronkivül vehették fel a betegek (javarészt szimulánsok) és saját adagjukat. És hát a sajátságos hangulat sem volt kutya. A dögszobán zajlott az élet. Hatalmas viccmesélések, külön virslifőzések, egyszóval a hangulat nem egy kies kórterem hangulatát tükrözte. Mit mondjak? Jól éltünk... Itt folytatom majd valamikor mikor ihletem lesz. :)
Most már kicsit óvatosabb vagyok.:)
