Lassan 7 óra, Szilveszter van, az év utolsó napja. Ihletet és éhséget érzek. Előbbi erősebb, így gyorsan folytatom tegnap elkezdett sorozatomat. Aztán eszem majd.
Csendben teltek a napok és hónapok. Én hordtam fel a "dögszobába" a szimulánsoknak a kaját, nyilván én is ott ettem akkor már, ebéd után nagy kvaterkázások, dumapartik voltak, szóval vidám élet folyt a betegszobán.
Nem is tudom hányadéves lehettem mikor valaki, nyilván a vezetésből, felvetette, hogy azért mégiscsak tarthatatlan, hogy a hét 2 napját kivéve, amikor reggelente bejött fél órára a falu körzeti orvosa, itt van ennyi gyerek mindenféle egészségügyi felügyelet nélkül. Nosza ha így van tenni kellene ellene, gondolták az illetékesek. Ki is találták, hogy a körzeti orvos tartson kiképzést a betegfelelősöknek. Nem is tudom hányan voltunk, talán ketten vagy hárman. Oké, és lőn kiképzés.
A doki egy A4-es papírra feldiktálta milyen betegségre milyen gyógyszert kell adni, a vezetés meg beszerezte a gyógyszereket, én meg sajnos valahová elhánytam a papírt, igy aztán emlékezetből gyógyítgattam társaimat. Igyekeztem nem összekeverni a hasfogót meg a hashajtót. Azért megpróbáltam mindenkit úgy kezelni, hogy nagy baj ne történjen addig amig nem lesz rendelés a kollégiumban.
Merthát volt egy gyönyörűen felszerelt rendelő is a betegszoba mellett, mindenféle műszerekkel, sterilizálóval meg egy kvarclámpával is aminek később még jelentősége lesz. Ennek ellenére éveken keresztül a rendelés csak annyiból állt, hogy hetente kétszer jött az orvos, aki ki tudott tartani eddig megmutatta magát, aki meg nem hát Istenem... Na jó nem halt meg csak velem kezeltette magát, ami majdnem ugyanaz, vagy kiment a faluba mert oda bármikor kimehettünk azért rendelésre. Meg írattam a gyógyszereket a tanároknak. Rendszeres "kuncsaftom" volt Dodó bácsi a magyartanárom akinek szegénynek 210 volt a vérnyomása és rendszeresen írattam neki az Erposidot meg a Nitropentont.
Szóval visszatérve az írásom elejére valaki felvetette, hogy tarthatatlan a helyzet, ide komolyabb betegfelelősök kellenek, képzettebbek. Kezdetét vette hát a kiképzés, egyelőre csak A4-es papír szintjén meg holmi elsősegélynyújtási ismeretek belénk sulykolásával. Egyszercsak jelentkezett egy felsőbbéves hallgató H. barátunk, hogy fáj a lába, közvetlenül a boka feletti rész, azt hiszem sípcsontnak hívják bár én még soha sem hallottam sípolni. De biológiából sem voltam jobb mint énekből, mindkettőt otthon a falumban tanultam utoljára, így maradjunk a sípcsontnál. Szóval elég randán nézett ki, piros volt, érintésre fájdalmas és látszott, hogy tele van váladékkal, népiesebb nevén gennyel. Felcsillant a doki szeme. Idősebb ember volt, utoljára lehet, hogy a Donnál operált, érezte most megmutatja nekünk nem csak recepteket tud írni. Körülnézett a rendelőben megszemlélte az üvegszekrényben sorakozó műszereket, hálistennek szemüveg nélkül, elégedetten bólintott. Látta sterilizátor is van, ez még nagyobb elégedettséggel töltötte el. Délután megoperáljuk mondta és szeme csillogott.
Én meg csendesen lapítottam mert a szikével én már hónapok óta ceruzát hegyeztem, a sterilizátorban meg a virsliket főztük mikor úgy éreztük ki kell egészítenünk a kollégiumi kosztot valami finomsággal. Szólni persze nem mertem csak hallgattam meg nyeltem nagyokat. Aznap nem is mentem az első órákra, valamit kitaláltam, talán éppen a délutáni műtétre hivatkoztam, hogy elő kell készíteni, szóval elkezdtem rendbehozni a rendbehozhatót.
Először is jól kimostam a sterilizálót. Ez egy lábasféle volt tetővel, be kellett dugni a konnektorba és felforralta a benne lévő vizet ezzel sterilizálva a beléhelyezett ollókat, csipeszeket, szikét stb. Ezután többször felforraltam benne a vizet, majd következett az eszközök sterilizálása. Nem emlékszem már pontosan, hogy csak egy szike volt-e amivel én ceruzát hegyeztem vagy találtam-e még másikat is de kétségtelen, hogy mikor H. felfeküdt az ágyra és elkezdődött a műtét hát elég nehezen bolodgult vele a doki. De ne rohanjunk a dolgok elébe.
2 után megjött a körzeti orvos, bemosakodtunk. Ez azt jelentette, hogy én egy kicsit alaposabban mostam kezet mint szoktam. Ezután jóddal bekentem a műtéti területet, és azt hiszem folyékony széndioxiddal elfagyasztottam. Eddig minden szakszerű és pontos volt. Ezután fogta a doki a szikét és ahogyan medikusként tanulhatta valamikor, leheletfinoman végighúzta H. cimborám sípcsontján. Persze az égvilágon semmi nem történt csak a jégréteg repedt meg. Ekkor újra próbálkozott, most már kissé erősebben megnyomva a szikét. Semmi. Most már mérgesen jó erővel megnyomta hát ennek lett is eredménye. A bőr szépen felnyílt és dőlt belőle a váladék. Ahogy nőtt a mennyisége úgy javult az én cimborám állapota. Szépen kitisztítottuk összevarrtuk és iskolatársam a gyógyulás útjára lépett. Igaz, előbb a dokiéra aki kicsit útban volt neki az ágyról való lekászálódásáskor. Végül saját lábán távozott ami azért az előzmények ismeretében nem kis dolog. Mi meg a doktor úrral a jól végzett munka örömével dőltünk hátra a székben. Csak szerényen és csendesen kérdezte meg, hogy mi a fenét vágtunk mi ezzel a szikével? Persze nem mondtam meg neki, még csak az kellett volna. :) Valamit hadováltam neki korábbi műtéti próbálkozásaimról. Igaz ehhez minimum elefántot kellett volna műtenem.:)
Azóta sem volt több műtét a betegszobán, a sterilizátorban továbbra is vígan rotyogtak a virslik - amik akkor még húsból készültek - , mi meg hosszú ideig emlegettük, hogyan is műtöttük meg H-t a ceruzahegyező szikével.:)
