Hát azokból nem volt sok. Nem tudom miért, de ebbe az iskolába csak fiúk jártak. Most hogy eleve tiltva volt-e lányok felvétele vagy senkinek eszébe nem jutott lány létére oda jelentkezni, nem tudom. De hogy egyetlen lány tanulója nem volt a technikumnak az biztos. Pedig jó lett volna. Biztos szövődtek volna szerelmek, együtt tanulások, már az órán való egymás mellett ülés jó lett volna, nem beszélve egy-egy lopva történő simogatásról, pusziról, neadjisten csókolózásról valami elhagyatottabb sarokban. Hát ez nekünk nem adatott meg. Udvarolgattunk mi kint a városban, dehát olyan rövid volt az idő amit a kimenő alatt kint tölthettünk. A szerelmes ember meg szeretne minden percet a kedvesével tölteni. Minden elválás fájdalommal járt, mert tudtuk nem biztos, hogy másnap is be tudtunk menni a városba. Ezért irigyeltük a gimnazistákat. Meg azokat akik a Közgazdaságiba jártak. Talán még a Bottyánba is jártak lányok pedig az már gépipari technikum volt. Egyedül nálunk meg a frankásoknál (Ferences Gimnázium) nem voltak lányok és szenvedtünk a hiányuktól.
A mindennapokban a nőket számunkra az orosz tanárnő, Zsuzsa néni jelentette aki azért akkor sem frissen végzett tanárnő volt már. Ő volt a tantestület egyetlen nőnemű tagja. Aztán az igazgató titkárnője, aki igencsak szemrevaló hölgy volt. Hosszasan tátottuk a szánkat ha a folyosón elviharzott mellettünk. És végül a kollégiumban is volt egy kis fekete takarítónő aztán ahogy mondani szokták kifújt.
Persze voltak a kollégiumban még takarítónők, szakácsnők, konyhások, de azért bizonyos kor felett már mi sem nagyon nézegettünk senkit, hiába hogy nem voltunk jól eleresztve lányok dolgában. Aztán volt még az iskola mellett 2 épület, a tanárok laktak bennük családostól, úgy értem feleségestől, azonban korban már ők is kivül estek az érdeklődési körünktől.
Azért egy feleség kiemelkedett a sok közül: ő korban is közelebb állt hozzánk és rendkívül vonzó külseje is jobban megdobogtatta a szívünket akárhányszor elment a közelünkben. Ha kint volt az udvaron valahogy mindnyájunknak akadt dolga a postán. Ugyanis odafelé menet ott kellett elmenni a tanárházak mellett. Hát ennyi volt nekünk a mindennapokra.
Azért az iskola vezetése is érezhette a probémát, mert egyszer klubdélutánt szerveztek a lánykollégiumba, ahová meg is érkeztünk egy szombat vagy vasárnap délután annak rendje-módja szerint. A lányok szépen kiöltözve vártak bennünket, az asztalok gazdagon megterítve szendvicsekkel, süteményekkel, mindenféle felüdülést segítő szörpökkel, egészen maghatott bennünket a dolog. A meghatottság azért nem tartott vissza bennünket attól, hogy meglepően jó étvággyal ne pusztítsunk el mindent ami az asztalokon volt. A sok kajától meg csak elnehezedtünk és mikor megszólalt a zene és a lányokat illett felkérni hát nem nagyon akaródzott már, főleg azért sem mert valahogy nem a Barbie szépságű lányok voltak a többségben. Azért tudtuk mi az illem, táncolgattuk mi őket, de azért túl sok tartós kapcsolat nem született ezen a klubdélutánon sem. Ahogy emlékszem egy sem.
Mint ahogy jó 5 évvel később sem amikor egy egri főiskolás klubdélutánra utaztunk le már a KISZ szervezésében. Ahogy emlékszem ott is csak felzabáltuk a lányok teasüteményeit, megittuk az üdítőiket, táncoltattuk is őket derakasan de egyetlen tartós kapcsolatról sem tudok ami létrejött volna. Kicsit röstelltük is magunkat a búcsúzásnál, dehát az ilyen dolgokat nem lehet erőltetni.
Visszatérve a techikumi évekre azért csak találtunk mi lányt a városban magunktól is, szövődtek is nagy szerelmek. Nekem is volt ha jól számolom három. Egyikért még verekednem is kellett, de megérte mert olyan jó volt azután az ölébe hajtani a fejemet amint borogatta a lelkem a monoklimat a szemem alatt meg a véraláfutásaimat. Ősszel mikor szarvasbőgésről esik szó a Bükkben nekem mindig eszembe jut ez a kis testmozgás a kórház fölött az Irinyi utcában. Úgyhogy nem szenvedtünk mi hiányt, csak éppen több utánajárással ját a dolog mintha a gimnáziumban együtt tanultunk volna.
