Kicsit késésben vagyok ezzel a bloggal. Délután fekve olvasgattam, aztán egyre nehezebb lett szempillám, egyszercsak lecsukódott. Úgy 2 órácskát alhattam. Nem szeretek délután aludni. Egyrészt nekem már nem tul sok időm van, nem engedhetem meg magamnak, másrészt meg zákányos vagyok ébredés után, ahogy szoktam mondani. Ez olyan morcosmedve állapot. Ülök és nézek a semmibe sokáig, aztán kiballagok a konyhába valamit enni vagy inni, ettől kezdek észhez térni, aztán ébredés után úgy fél órával már használható is vagyok. Ma valahogy elmaradt a zákányosság és viszonylag jó hangulatban ébredtem. Egyből az a kilónyi szarvas jutott eszembe amit tegnap reggel kint felejtetettem a hűtő tetején mikor ebédemet kiszedtem a mélyhűtőből. Tulajdonképpen tudat alatt haragudtam is erre a darab szarvasra mert a lábamra esett majd' eltörte, de azért csak visszaraktam volna ha meglátom. De nem láttam. Így aztán este raktam vissza de már nem a mélybe hanem a legfelső polcra. És ezzel el is dőlt az ünnepi menű. Merthát ezt meg kellett csinálni minél előbb. Ma este sor is került rá, ezért eme késedelem a blogírásban.

Ahogy megittam az unicumot (vadpörkölt készítésnél ez dukál) eszembe jutott az augusztus 11-i szarvaspörkölt, bár lehet, hogy az vaddisznó volt, na mindegy vad-vad, szóval amikor a csille- és rönktolóink Selmec felé tartottak én meg idegességemet vaddisznópörkölttel vezettem le. Szerencsére rendben megérkeztek. Akkor éppen nem volt teljesen felhőtlen a viszonyunk szomszédunkkal ami igaz, igaz. Kicsit aggódtam értük. Amikor csak molyos paprikám volt és Erős pista szolgált paprika helyett és ami után annyi pirospaprikát kaptam néhányotoktól, hogy hegyekben állt, meg áll még most is, de nagyon jó állapotban vannak ezek a paprikák, vigyázok rájuk, úgyhogy ne nyugtalankodjatatok el lesz használva.:) Egyébként elkészült a szarvas, egész jó lett, egy kis vörösborral egyengettem lefelé az útját.

Nade azt igértem, hogy ma esztergomi történettel jelentkezem újra, hát akkor nem is locsogok itt tovább hanem nézzük csak ezeket a műhelyes napokat.

Hát ezeket a műhelygyakorlatokat elsőben igen utáltam. Valamilyen pedagóiai megfontolásból az ország összes gépipari technikumában az első évet végig kellett reszelni. Ilyenkor az ember egy évig csak csak lapos reszelőket látott, meg időnként egy-egy darab ormótlan vasdarabot amiből vagy kockát kellett reszelnie, vagy kalapácsot vagy fémfűrészkeretet meg még a csoda sem emlékszik miket. A reszelés első évben volt. A másodikban már kovácsolást meg hegesztést tanultunk, a harmadikban forgácsoltunk. Istenem de gyönyörű volt a reszeléshez képest. Csak a röpködő tokmánykulcsok elől kellett a fejünket kapkodni. Aztán negyedikben meg szerelgettünk, ez meg maga volt az álom. Amit az egyik csoprt szétszedett azt a másik összerakta és fordítva.

Lehetett a szerszámkiadónál ökörködni, vagy hátradőlve egy Sz-153-as rakodógépnek dőlve emlékezni az otthon töltött szombat estére, amikor a kedvessel számolgattuk a csillagokat két csókolózás között. Akkortályt nem volt ilyen szabadosság mint manapság, mi nagyon elégedettek voltunk egy kis csókolózással is. Na jó, volt még egy picike más is de tényleg csak egy picike.:)

Hát ennél a picikénél azért eszembe jutott egy réges-régi anekdóta, mikor a kisfiú kérdezi a bátyját, aki már komolyan udvarolt, hogy voltak-e már "úgy" együtt a kedvesével? Amire a bátty azt felelte, hogy hát azt nem lehet öcskös, majd az esküvő után! Aztán hozzá tette: tudod ez úgy van, hogy például ha Te kapsz egy biciklit karácsonyra hiába van meg már korábban felülni csak karácsonykor lehet rá. Elgondolkozott a kisfiú majd csendben megjegyezte: "De csilingelni azt ugye lehet?". Hát az Sz-153-asnak dőlve el-eltudott az ember merülni az emlékekben kétségtelen. :)

Amire természetesen nem volt mód elősben. Akkor bizony reszelni kellett. Minden hét hétfőjén utálattal ébredtem. Mikor reggel 6-kor meghallottam az ajtó feletti hangszóróból a rádiót első gondolatom az aznapi műhelygyakorlat volt, a reszelés. Meg M. oktató úr utálkozó tekintete amikor élvonalzójával ellenőrzi a kockámat. Már el volt rontva a napom. Úgy emlékszem reggel még a kollégiumban munkaruhába öltöztünk úgy mentünk át a szomszédos műhelycsarnokba. Ott az előtérben felsorakoztunk és elénekeltünk egy dalt. Vagy kettőt. Nem emlékszem pontosan. Hogy mit, arra sem. Hát azt bizos nem, hogy "Horthy Miklós katonája vagyok én", gondolom valami pezsdítő forradalmi dalt a nemzetközi munkásmozgalom hatalmas repetoárjából. Az éneket az idősebb műhelyes oktatónk meghatottan hallgatta, szinte behunyt szemmel. De lehet, hogy csak aludt egy picikét.:) Biztos volt valami munkásmozgalmi múltja. A baloldalinak a képen. Ezután következett a reszelés. Tudom, sokan másra gondolnak. Hát ez sajnos nem az a "reszelés". :) Itt bizony 4 órán keresztül reszeltünk, jó erősen rányomva a reszelőt a munkadarabra. Ami első alkalommal egy kocka volt mintegy antré a felsőbb éves, már kicsit lazább műhelygyakorlatokhoz. Időnként M. oktató úr odajött, megtáncoltatva az élvonalzót a kockám egyik lapján, utálkozva mutatva, hogy gömbölyű, majd tovább lépett. Valahogy nem kedvelt az öreg. Nyilván az is benne lehetett, hogy végképp tehetségtelen reszelő voltam. Ez a reszelés nem igazán az én erősségem volt. Örültem is mikor egy év múltán véget ért és másodikban végre kovácsolhattam, meg hegeszthettem. Ez az első év azért nem a legszebb emlékeim közé tartozik szeretett középiskolámból.

Mellékelek egy képet. Az udvaron készült éneklés előtt vagy után. Én a jobbszélén állok. Hát eléggé látszik rajtam, hogy nem kedvenc napom nekem ez a hétfő.:) Mögöttem áll Attila svájci sapkában aki az egyetemen sok évig szobatársam volt. Mindig nagy virslizabálásokat tartottunk amire ő mindig ráfizetett, mert ugyanannyival szállt be mint én, csak éppen harmadát ette.:) Nade nézegessük a képet. :)