Visszatérnék erre a hegyi kiképzésre itt Pétervására környékén. Jó meleg nyárban indultunk neki, persze vonattal. Rutinosan másztunk be a marhavagonokban kiképzett polcokra, hátizsákunkat a babkonzervekkel a fejünk mellett helyeztük el és innen fogva jó ideig csupán aludtunk meg ettünk-ittunk. Néha azért - főleg miután jól kialudtunk magunkat - úgy a második-harmadik nap tájékán már beszélgettünk is néha. Utolsó nap már kinyitottuk kicsit az ajtót és egykedvűen bámultuk az elsuhanó búzamezőket. 3 nap gondtalan vonatozás után aztán megérkeztünk valahová, már nem emlékszem hová és innen teherautókon vittek bennünket a táborba. Mivel hadosztály szintű kiképzés volt elég sokan voltunk. Mi hódmezővásárhelyiek helyileg külön szigetet alkottunk de a közös sors összekötött bennünket a jánoshalmaiakkal, kalocsaiakkal, kiskunfélegyháziakkal, meg még sok egyéb helyről jöttekkel. Szabad időben együtt ökörködtünk, szolgálatot is közösen adtunk. Na itt morogtak a kalocsaiak mikor Pacskó százados bemutatót tartott milyen is egy eligazítás vásárhelyi módra.
Jó világ volt ez. Mivel a hegyi kiképzés megnövekedett fizikai igénybevételt jelentett kiemelt kaja norma volt. Dugig zabáltuk magunkat, emlékszem még tortát is adtak. Az őrség is jobb volt. Hajnali 3-4-kor a madarak ébredését hallgattuk, néztük a hajnali erdőt, hallgattuk neszeit. Sátrakban laktunk, mely egykori őrsvezető képző táborok hangulatát idézte vissza.
Minden reggel elindultunk valamerre. Volt, hogy csak elmentünk valameddig a hegyekben meg hazajöttünk. Olyan menetgyakorlat féle. Ezen a hazajövetelen mindig csodálkoztunk egy kicsit mert tisztjeink nem igazán voltak otthon a térképolvasásban, de itt tényleg mindig hazataláltunk. Friss hegyi patakok kristálytiszta vizét ittuk mély áhítattal. Aztán később mikor két kilométerrel feljebb láttuk, hogy a disznók ebben lubickolnak, kicsit visszavettünk az áhítatból. Nagy traumát nem okozott, 9 hónapja ettük a sereg kenyerét, nagyon nem voltunk finnyásak. Főleg ha az ember eltöltött néhány dolgos estét - mondjuk laktanya fogságosként - a konyhán és jobban megismerkedett azzal mit is eszik amikor az ebédosztó ablak túloldalán áll.
Aztán voltak napok amikor valami nagy dolgot csináltunk. Megtanultunk például kötéllel sziklát mászni. Aztán egy másik nap kifeszítettek egy acélkötelet két szemben lévő hegycsúcs között, mi meg csináltunk kötélből egy ülőkét a fenekünk alá, kaptunk egy darab csigát amit ráakasztottunk a kötélre aztán huss, átgördültünk egyik hegyről a másikra. Kicsit felgyorsultunk mire átértünk, de egy kifeszített kötél fogadta az embert amit 2 katona tartott. Itt aztán alkalom mutatkozott különféle sérelmek rendezésére is. A kötélt tartók részéről persze. Ha laza volt a fékező kötél elég nagy sebességgel tudott az ember a hegyoldalba becsapódni. Egyébként nem tudom hány méter magasan mehettünk de a gémeskút igencsak kicsinek látszott alattam. Azt hiszem mai fejemmel már nem csúsznék le rajta. Vagy legalábbis alaposan megvizsgálnék mindent és mindemellett komoly fenyegetéseknek kellene elhangzani mindenféle futkosón eltöltendő súlyos hónapokról ahhoz, hogy én ezen a kötélen átmenjek a túloldalra.
Nem emlékszem mennyi ideig lehettünk ott de tovább mint egy hét mert a hétvégén szombaton bevittek bennünket Egerbe a Dobó laktanyába fürödni. Itt lefürödtünk, tiszta gatyát kaptunk és mentünk vissza.
Jó gatyák voltak ezek a kincstáriak. Vászonból készültek, ma úgy mondanánk boxer fazonúak, akkor úgy mondtuk dinamógatya. Jól beitták az izzadtságot, emellett tágasak és szellősek voltak. Mondjuk egy randevún nem igazán tűntek izgalmas darabnak de túl sok lehetőségünk sem volt randevúzgatni. Aztán leszerelés előtt jelentek meg a kötött fehér alsók, amik viszont igen ormótlanok voltak. Úgyhogy viszzasírtuk a régebbi dinamó gatyákat.
Eme rövid kis kitérő után azonban térjünk vissza a hegyi kiképzéshez, ami aztán egyszer csak véget ért és elindultunk hazafelé. Sajnos egy nap alatt otthon voltunk, amit azért nagyon sajnáltunk. Szivesen heverészgettünk volna még néhány napot a marhavagonokban. Ahogy hallottuk a tisztek siettek hazafelé. Így szokott ez lenni. Mikor ötödévesként Dudarra mentem diplomatervező gyakorlatra odafelé 3 napig tartott az út, hazafelé elég volt 12 óra is. :)
