Vettem egy lemezjátszót. Olyan régi fajtát, ahol egy kart a lemez felé elmozdítva elindíthatjuk a lemezt, majd óvatosan ráhelyezhetjük a tűt a lemezre. Ha a lemez véget ér akkor leáll és ilyenkor visszahelyzhetjük a kart a helyére. Pofon egyszerű a dolog. Hát igen, csak közben mióta nem volt lemezjátszóm eltelt vagy 20 év, és bizony egyre inkább bizonytalanabb mozdulatokkal helyezem rá a tűt a lemezre, illetve veszem le róla. Bizony néha meg-meg csúszik már a kezem, ilyenkor aztán a tű oda-odakoccan a lemezhez vagy a házhoz. Adtak ugyan hozzá egy tartalék tűt de attól tartok ha továbbra is ennyit hibázok kevés lesz ez az egy tartalék tű, jó ha körülnézek hol is árulnak ilyesmit és beszerzek egy nagyobb tételt.
Egyébként őrizgetek én Mályiban egy "Junoszty" márkájú táska lemezjátszót is. Moszkvában a Kirov utcán vettem vagy 30 éve. Az volt a tervem, hogy megjavítom, dehát idáig még nem került rá sor. Mint ahogy a Tesla csehszlovák lemezjátszóra sem. Az én koromban kicsit lustácska már az ember. Így aztán megörültem mikor az egyik nagyáruház prospektusában felfedeztem ezt a Watson márkájú lemezjátszót, potom 5900 forintért. Fogok is én kinlódni a rossz lemezjátszóimmal mikor 5900 forintért egy igazi Watson lemezjátszót vehetek? Hát nem fogok.
Hazahozván a szekrény legaljáról előkotortam egy halom lemezt és nem tudom miért de Gounod Faust-jának első lemezét helyeztem a korongra. Egész jó, gondoltam néhány perc múlva. Nem szeretem én az operákat, nem is értek hozzá. Ezt is csak azért kedveltem meg mert mikor annakidején megvettem a lemezjátszót vettem hozzá lemezeket is, köztük ezt a Faust-ot is. Aztán addig hallgattam amig megkedveltem. Mivel az operát nem ismerem, így a felvonásokat, színeket sem ezért aztán úgy mondom, hogy az első lemez második oldalának közepe felé felhangzik Mefisztó rondója ami azért az én botfülemnek is csodálatos. Azt szeretem legjobban. Úgyhogy Moszkvában is meghallgattam még néhányszor az évek során.
A Faust-ot egyébként gyakran játszották a Kongresszusi palotában is. Oda különösen szerettem járni mert a szünetben hatalmas mozgólépcsők vittek fel a legfelső emeletre ahol a kultúrát szomjúhozó operabarátok jó hideg sörrel is olthatták szomjukat. Nem ám a helyenként fellehető olcsó és rossz Zsiguljovszkoje sörrel, de nem ám! Itt kérem tisztelettel Radeberger és Berliner söröket kortyolgathattunk a lazacos és kaviáros szendvicsek után. Fantasztikus élmény volt. Egy Eldorádó. Akkor amikor a boltok jóformán üresen álltak, én lazacos szendvicset zabáltam és NDK sört ittam hozzá. Amihez egyébként nagyon nehéz volt hozzájutni. Egy biztos beszerzési forrás volt még ezen kívül, a Lenin könyvtár. Az alagsorban lévő büfében majdnem mindig volt Berliner vagy Radeberger sör. Persze ehhez be kellett íratkozni a könyvtárba ami kissé macerás volt a csak sörre áhítozó szovjet polgárnak.
Viszzatérve a Kongresszusi palotához, megmondom őszintén velem is előfordult néha, hogy 70 kopejkáért az aluljáróban vettem egy jegyet bármire amire lehetett venni, hogy a szünetben újra felvigyenek a mozgólépcsők, ha nem is a mennyországba de legalább a legfelső szintre egy kis lazacos- meg kaviáros szendvics zabálásra. Istenem, de gyönyörű is volt. Szép asszonyok, minőségi szendvicsek, hideg import sörök. Itt már egy kicsit tényleg a kommunizmusban éreztem magam. Mi kellett még az embernek a javakban nem igazán bővelkedő Szovjetunióban? Átmenetileg maga volt a mennyország. Legalábbis amíg ki nem jött az ember az épületből.
Tulajdonképpen nem is erről akartam írni, ha jól meggondolom. Dehát ha már így alakult maradjunk is ennél. Aztán majd írok a Faust-ról is egyszer.:)
