Morgómedve

Legutóbb ott hagytam abba, hogy huszadmagammal elindultam Kazahsztánba építőtáborba. Azon a nyáron a harmadévet fejeztem be, 1971-et írtunk. Hogy miért éppen Kazahsztánba? Mehettem volna Bulgáriába is, egyik tankörtársam például oda ment. Engem vonzott a távolság is, de leginkább az, hogy végre nem csak orosz katonákkal gyakorolhattam az oroszt. Erre elég hamar sort is kerítettem. Sokkal hamarább mint gondoltam. Bár ezek a moszkvai vonatok valamikor éjszaka megálltak Nyíregyhzán is, de mi nem voltunk biztosak benne, hogy éjjel 2-kor ki is nyitják az ajtókat. Ami bizony könnyen előfordulhat. Így aztán Pesten szálltunk fel a vonatra ahol gyorsan el is foglaltuk helyeinket a hálókocsiban. 4 ember került egy kupéba, mint ezeken a vonatokon 2. osztályon ez szokás.

Én is elhelyezkedtem és mikor elindult a vonat elindultam kicsit körülnézni. Először is elmentem a kalauz nénihez aki olyan 23-24 év körüli asszony vagy lány volt. Hát nem volt egy bombázó az igaz. Dehát én sem voltam egy Alain Delon. Kicsit testes, határozott formájú nőies tulajdonságokkal. Az indulás után még sok dolga volt, én tapintatosan visszavonultam de jeleztem neki, hogy még vissza jövök. Vissza is jöttem egy üveg pálinkával. Igaz ezt későbbre szántam, de úgy éreztem ennek most jött el az ideje. Majd később meg majd megoldjuk valahogy ha hiányozna ez a pálinka. Örömmel tapasztaltam, hogy eddigi tudásom tökéletesen elegendő ahhoz, hogy hölgytársaságban is elboldoguljak. Igazán jó volt már a sok katona után egy nővel is oroszul beszélni, használni azt a sok év alatt magamra szedet tudást, aminek alapjait még a Pionyerszkaja pravda kezdeti silabizálásával raktam le. Úgyhogy mi gyakorolgattunk rendesen, bár ennek a gyakorlásnak a részleteire meg a végére már nem igazán emlékszem. Ez persze a kisebbik baj, de sajnos nem emlékeztem már akkor sem. Meg arra sem hogy kerültem a fekhelyemre mert azért túlzás volt ágynak nevezni ezt a padot ami fekvésre is szolgált. Túl voltunk már a Kárpátokon mikor ébredezni kezdtem az alsó ágyon. Az még hagyján, hogy a Kárpátokon. De már a határon is. Ami azért érdekes dolog lehetett.

Ha valaki lépte már át Záhonynál vonattal a határt az ismeri azt a légkört ami ott uralkodott. Az a legkevesebb, hogy a gyanútlan utazó aki a határ előtt nem könnyített magán már több mint 2 órán keresztül nem is tudott. Nagyjából annyi ideig tartott ugyanis amíg a futóműveket kicserélték a szélesebb nyomtávó szovjet futóművekre. Mert természetesen a WC mindvégig zárva volt. Közben meg jöttek a határőrök, vámosok, mindenhová benéztek, szúrós szemmel vizsgálták az ember papírjait, gondolom azért, hogy nem akarunk-e a Szovjetunióba disszidálni. Az utasok meg rémülten és csendben kucorogtak a fülkékben. Remélem eme bő lére eresztett leírással sikerült érzékeltetnem mennyire el lehettem ázva, hogy a teljes vám- és útlevél vizsgálatom úgy zajlott le, hogy nem ébredtem fel. Helyesebben nem tudtak felébreszteni. A fiúk megmutatták a papírjaimat, bemutatták a frissen kapott Sanyo magnóm gyári számát. Sőt, nem csak bemutatták hanem bele is írták a Vámnyilatkozatba vagy ahogy ott hívták Deklarációba. Hogy végülis én írtam-e alá vagy más, vagy nem is lett aláírva, nem tudom. De átengedtek és gondolom ezután a vámparancsnok hosszasan járhatott föl s alá magányosan az irodájában később, hogy nem kéne-e neki most főbe lőnie magát, mert olyant tett amit még soha életében: aláírás nélkül elfogadott egy Deklarációt.:)

Summa summárum, amikor felébredtem már valahol Lemberg környékén jártunk. Igaz ez a Lemberg már elég régen Lvov, de ezt nem tudja senki kimondani az ukránokon kívül ezért egyszerűsítem én is a dolgot Lembergre. Gyönyörűszép vidék volt ez, hegyekkel, völgyekkel. Kicsit másnaposan is kíváncsian nézelődtem mikor megjelent a kalauznő 4 teával és huncut mosolygós tekintete valami olyasmit súghatott, hogy "Mi van rosszfiú, nem bírjuk a pálinkát? Udvarolgatunk, udvarolgatunk aztán cserbenhagyjuk a menyecskét?" Hát ennek semmi baja nem volt az égvilágon. Én élet-halál között vegetáltam, ennek meg itt kutya baja, mintha a teácskáját szürcsölgettük volna tegnap abban a szűk kalauz fülkében. Hát hiába. Nagy nép, kiváló képességgel. Itt még a nők is úgy bírják a piát mint nálunk a férfiak sem. Jó lesz vigyazni, gondolhattam akkor. És innentől tényleg vigyáztam. Ennek ellenére egyszer-kétszer még elbántak velem. Az egyik esetről írtam is már korábban.

Nagyjából 24 óra utazás után megérkeztünk Kijevebe, ahol egynapos kulturprogram valamint egy bájos ifjú hölgy várt ránk. De lehet, hogy kettő. Mármint kétnapos kulturprogram. Régen volt. Holnaputánra eszembe jut majd. Addig meg elköszönök.