Van egy régebbi emlékem is. Az embernek vannak emlékei amik mélyen betelepülnek a memóriájába, még az öregedés sem tudja onnan kitörölni, homályba süllyeszteni. Nekem is van néhány ilyen emlékem, egyet meg is osztok a Morgómedve olvasóival.
Olyan ez is mint a legutóbbi, olvasgatás közben az erkélyről láttam. Nyár volt. Hát persze, mi is lett volna? Télen én sem olvasgatok az erkélyen. Az erkély alatt magas, kisportolt férfit ment hatalmas léptekkel, tekintete előre nézett, valahová a távolba a buszmegálló irányába. Mellette úgy méternyire egy szőke 3 év körüli kislány szaladt. Bár nem is inkább szaladás volt az, hanem olyan ugrabugrálás féle de látszott rajta nehezére esik ez a rohanás, hogy nem könnyen tud "lépést tartani" a rá sem néző férfival. Aki szerintem az apja lehetett, bár egyáltalán nem apaszerűen viselkedett. Nem fogta kézen a kislányt, nem vette apróra a lépteit, nem nézett rá időnként szeretettel, nem simogatta meg a buksiját. Nem látszott rajta, hogy eltelt egy hét, vagy kettő, újra itt a lehetőség, hogy reggel 8 és délután 5 óra között elvihesse kislányát cukrászdába, esetleg ki a Csanyikba a szabadidő parkba, netán új családjához.
Persze mindezt csak én képzelem, hogy valamiféle láthatásról lehet szó, nem biztos, hogy így is volt. Mindenesetre én akkor nagyon utáltam ezt a pasast, utálom azóta is. Olyan szánalmas és sajnálatra méltó volt az a kislány amint próbált alkalmazkodni a férfi tempójához, miközben azt látta, hogy ez a férfi - aki lehet, hogy az apja volt - csak néz előre, rá sem pillant, tud-e jönni vagy lemaradt, csak sietve megy, mintha nem is együtt lennének. Ma is nehéz szívvel gondolok vissza az esetre és mindkettőjüket teljesen magam elé tudom idézni. Van még egy ilyen emlékem, egyszer talán elmondom azt is.
