Véget ért egy fejezet - mondhatnám az annak idején méltán híres sláger szavaival. Szombaton múlt egy hete, hogy legutolsó - szám szerint negyedik - trabantomat vontató kötélre vettük és sógori segítséggel elvontattuk végső állomására - a bontóba.
Szegény 18 évig volt társam. 1990 júniusában vettem át - néhány év várakozás után - a debreceni Merkur telepen. Ekkor már túl voltunk az első szabad változásokon, - mint nemrégiben írtam - trabim egyidős a rendszerváltozással. Az első 15 év nagyjából gond nélkül telt el, aztán kezdődtek a bajok. Egyszer a dugattyúja lyukadt ki, a sógor vontatott haza Szihalom környékéről. Aztán nem sokkal később a főfékhenger miatt vettek vontatókötélre Gyöngyöshöz közel, itt a bátyám segített ki a bajból. Néhány hónapja a féltengelynél hibádzott valami, ekkor baráti segítséggel boldogultam. Miután már évek óta Mályinál messzebb nem mertem elindulni itt csak a város egyik végéből a másikba kellett vontatni. Utóbbi időben csak városon belül autóztam vele, meg Mályiba. 3 héttel a forgalmi lejárta előtt éppen a ház közelében lett a motorral valami. Annyi lendülete még volt szegénynek, hogy begurultam a ház előtti parkolóba és ott hagytam. Egy hónapja, hogy lejárt a forgalmija, innentől végképp beteljesedett a sorsa. A parkolóból húztuk el azon a bizonyos szombaton. Előző nap elmentem a Praktikerbe vettem 3 vontatókötelet, hogy ha úgy adódik ne sokat kelljen téblábolni az elszakadt vontatókötél mellett. Mindre nem volt szükség, csak egy szakadt el. Maradt kettő.
Egyébként 31 évig volt trabantom. 1977-ben vettem használtan az elsőt, aztán következett 3 amit már újonnan vettem. A 31 év alatt egy esetben szálltunk el, Forró határában egy kanyarban történt. Kassáról jöttünk haza a feleségemmel, gyerek még nem volt ebből gyanítom, hogy első vagy második trabantos évünk lehetett. Karácsonyi díszekért ugrottunk át, ha már egyszer van autó a háznál. Ma sem tudom egy defekt miatt szálltunk-e el, vagy a nedves út miatt és aközben lett a defekt, de tény, hogy mikor a menetiránnyal pont ellentétes irányban az út szélétől olyan 10 méterre befelé megálltunk a szántáson az egyik kerék le volt eresztve. Hálistennek semmi bajunk nem lett. A feleségemet féltettem kicsit amikor láttam, hogy az ő oldalával tartunk egy tehenes tábla felé és pont az ajtót fogja elkapni az ő oldalán. De a tehenes tábla engedett és nem lett semmi baja. Meg nekem sem. Jött egy falubeli ember traktorral és kihúzott bennünket. Kicseréltem a kereket, feldrótoztam a kipufogót aztán szép lassan hazaporoszkáltunk. Olyan 35 kilométert. Aztán néhányszor nekem jöttek a 31 év alatt, egyszer úgy hogy a parkolóban egyedül az én kocsim állt. Egyszer kigyulladt alattam, érdekes volt látni amint a láng jön kifelé a gépháztető alól. De azért szerettem ezeket a tarbantokat. Olcsók voltak, igénytelenek. Szokatlan lesz most már majd egy "rendes" autóban.
Hogy mit éreztem mikor beálltunk a Bontó udvarába? Egy nagyon picike maghatottságot. Mégiscsak 18 évig szolgált engem ez a mára már ütött kopott jószág. Nem vettem ki semmit belőle. Minek? A Suzukiban már úgysem veszem hasznát. Trabantos ismerős meg már nincsen. De hát ez már egy másik történet lesz. Ami történetesen holnap délelőtt kezdődik.:)
Végül néhány kép a trabim utolsó útjáról.
Vontatókötélen a ház előtti parkolóban, indulás előtt.
Érkezés után a Bontóban, már bontásra várva, rendszám nélkül. Született 1990-ben Zwickauban, szétbontották 2008 júniusában Miskolcon. Szép 18 év volt. Végül is jól megvoltunk. :)
