Péntek délután eltemették Kolonics Györgyöt, a fiatalon elhunyt kétszeres oliympiai bajnokot. A sport kívül esik az érdeklődési körömön, így aztán - röstelkedve vallom be - mikor elolvastam az első híradásokat az iwiw üzenő falon azt sem tudtam miről van szó. Aztán nem kellett egy fél óra, már én is tudtam a szomorú hírt. Sajnáltam mint fiatal embert és sajnáltam mint olyan embert, aki kétszer is sikert és dicsőséget hozott hazánknak a világban.
Aztán következtek a viták mentőkiérkezési percekről, tapaszokról, felszereltségről. Még egy nyílt levelet is írtak azok, akik megbántódtak a sportemberek nyilatkozatain. És van ígéret is 50 darab defibrillátorra, ha jól emlékszem. Amit a kormány adományoz. Sajnos ezt sem tudom micsoda csak sejtem, nincs is kedvem most utánanézni, én már visszaszámolok. Ha szükségem lesz rá, úgysem nekem kell majd tudni használnom. Az életemből a Vészhelyzet is kimaradt, na nem nagyon hiányzik, valahogy idegesített az a nagy rohanás a beteggel, mindig féltem, hogy leborítják szerencsétlent a hordágyról. Így aztán tényleg csak sejtem ezt a defibrillátort. Annyit azért sejtek, hogy ez nem olyan mint egy vérnyomásmérő, hogy levesszük a polcról és bárki tudja használni, ezt bizony meg is kell tanulni. Nem szívesen engednék meg ironikus hangot magamnak most néhány nappal a kiváló sportoló temetése után, maradjunk annyiban, hogy az illetékesek érzik a felelősséget és intézkedésekre számíthatunk.
De én tulajdonképpen nem is erről akartam írni, hanem egy újraélesztési próbálkozásról a hetvenes évek végéről. Miskolc-Tapolcán nyaraltunk és én leugrottam a parkba újságot venni. Konkrétan egy Élet és Irodalmat. Azokban az időkben az ÉS olyan kicsit ellenzéki lapnak számított, elég sokat megengedhetett magának, (vagy mások neki). Tény hogy érdemes volt megvenni és elolvasni. Még ma is olvasom néha, de már nem rendszeresen. Ma sem rossz folyóirat, csak már van nagyon sok lap amit lehet olvasni, így aztán véget ért a hegemóniája.
Tehát ott hagytam abba, hogy leugrottam a parkba ahol megvettem az ÉS-t, aztán úgy gondoltam, ha már erre járok egy kis sült kolbász meg hurka a strand melletti kioszkokból nem fog rosszul esni. Hát ebből semmi nem lett. Mikor odaértem kisebb fajta csődületre lettem figyelmes. Persze rögtön odamentem megnézni mi az ami miatt az emberek még a sült kolbászoktól és hurkáktól is eltekintenek, nem beszélve a frissen sült hekkekről és csülök darabokról. Hát bizony szomorú esemény miatt bámészkodtak.
Közelebb menve azt láttam, hogy egy 65 év körüli férfi fekszik hanyatt a földön, egy fiatal nő az orrán vagy száján keresztül - már nem emlékszem pontosan - levegő befúvással próbálja életben tartani vagy újraéleszteni, míg egy fiatal ember - mint később kiderült együtt voltak - az idős ember mellkasát nyomkodta, ütötte. Mindketten keményen dolgoztak, mert ez az volt, nagyon kemény fizikai igénybevétel. A belélegeztetést csak az törte meg időnként, hogy a nő a körmével megérintette az öregember nyitva lévő szemét, majd folytatták tovább. Hosszú percekig tartott ez az egész, aztán egyszer a fiatal hölgy egy ilyen szem érintés után feladta, majd ezután párja is. Szemét lezárták, felálltak, körülnézve meglátták a kezemben az újságot, elég nagy méretű újság volt ez az ÉS akkor is, és leterítették János bácsit. Mert így hívták szegényt mint megtudtuk. Ugyanis mikor rosszul lett egy társával nézelődtek és ez a társ most szomorúan jegyezte meg, hogy, szegény János bácsi. A fiatalok meg még kicsit tétován álldogáltak pár percig, mint akik nem tudják most mit is csináljanak. Aztán a nő szólalt meg először - németül - amire aztán a férfi hosszan válaszolt. És elindultak. Én még akkor nem tudtam németül, nem értettem. Gondolom egy NDK-s pár lehetett, akik itt nyaraltak. Emlékszem kicsit meghatott a dolog. Mégiscsak egy honfitársamért küzdöttek külföldiként. Megtehették volna azt is, hogy tovább mennek mintha nem is látnák. De nem tették. Akkor senki nem köszönte meg nekik, én sem. De e helyről most megteszem. Aztán ment mindenki a dolgára. Én meg vettem még egy ÉS-t.
