Hát ez azért a mi fogalmaink szerint nem igazán szakestély volt. Inkább valami vidám mulatozás, amikor az ember felveszi a bányász egyenruháját, felrakja a kitüntetéseit és 1-2 moderátor és néhány nótafa segítségével bányász- és egyéb dalokat énekel, miközben vicces feladványokat is próbál megoldani. És nem mellékesen igen jól érzi magát. Ennyiben lehet összefoglalni a lényeget,  azonban  - mint mondani szokták - az ördög a részletekben rejlik. Nézzük meg hát a részleteket is. 

Maga a rendezvény egy hatalmas csarnokban volt, ahol a résztvevők két hatalmas hosszú asztal mellett foglalták el helyeiket. Mint már említettem mindenki magára öltötte legszebb bányász díszegyenruháját, beleértve a kitüntetéseket is.

Íme a résztvevők egy csoportja:

A terem bejárattal ellentétes végén egy dobogón foglalt helyet a Prezídium (Elnökség) amely a mi szokásainkkal ellentétben nem egy elnökből és egy majordomusból (háznagyból) áll, hanem különféle hírességek foglalnak helyet azután, hogy a levezető elnök felolvas egy-egy nevet, és a akit a résztvevők egy speciális - pár szavas nótával - köszöntenek. Mikor mind a résztvevők mind pedig az elnökség elfoglalta a helyét, kezdetét veszi a tényleges szakestély.

A már korábban említett farbőrös, fokosos idősebb bányász jellegzetes tisztelgő mozdulatokat végez a fokosával majd előremenve az elnöki asztalhoz félre áll, hogy átadja helyét egy szintén díszegyenruhában lévő fiatalembernek, aki levezényelte néhány "pogány" megkeresztelését. Itt mutatott a ceremónia legtöbb hasonlóságot a mi balekkeresztelőinkkel. Bár ez a hasonlatosság azért nem volt jelentős, de legalább volt. Mivel ezt az egészet egy tanszék szervezte feltételezem, hogy a nagyszámú hallgatóság is a szak hallgatói voltak. Itt látható 2 kép a fiatalemberről:

A keresztelés egy karddal történt, hasonlatosan a lovaggá ütésekhez. Persze nem úgy mint ahogy nemrégiben egy karikatúrán láttam, ahol a király ütötte lovaggá az arra érdemeseket, miközben hullottak a levágok karok jobbra-balra, a szárnysegéd meg kétségbeesetten mondogatta őkirályi felségének, hogy "Lapjával felség, lapjával!". Itt persze semmi ilyesmi nem volt, a dolog frappánsan és gyorsan lezajlott.

Közben az asztaltársaság tagjai - engem is beleértve - elég éhesek voltak már, a zsíros kenyér viszont hamar elfogyott. Így aztán egyre éhesebben kortyolgattuk a díszes korsóból a söreinket. Amely díszes korsó alább látható egy szintén ajándék pohár kíséretében:

Itt pedig már ahogy töltik fel a korsókat. A szakestély közben is ezekkel a kannákkal jártak fel s alá és töltöttek azoknak akik kértek.

Aztán egyszercsak a terem végében fehér inges fiatal emberek tűntek fel amint hatalmas sült csülköket hoztak speciális hordozó eszközeiken. Mondanom sem kell, hogy örömöm határtalan volt. Egyrészt mert már zsíros kenyér sem volt, másrészt pedig imádom a sült csülköt. Tudom, nekem a kefírt kéne imádnom de mit csináljak ha a füstölt csülköt szeretem jobban. Bár azért be kell vallanom, hogy azokon a napokon amikor kopp van egyre több ilyesmit eszem a szokásos kedvencemmel a hungarocellel. De most hopp volt, így aztán rávetettem magam a szép darab füstölt csülökre. Már amikor hozzá jutottam mert azért jónéhányat elvittek a hátam mögött amíg rám is sor került. Íme amin kihozták, alatta pedig úgy ahogy még hozzá sem nyúltam. 

És ami megmaradt, bár mint az ábra mutatja nem csak az egysejtűek tudnak osztódással szaporodni hanem a csülök darabok is.:) 

Aztán mikor elfogyott úgy éreztem nem is volt ez olyan nagy de kisebb étkű kollégáim kisegítettek, így aztán nem maradtam éhen.

Sajnos későn jutott eszembe, hogy a nyakkendőmet be kellett volna oldalra hajtani mert biztos, hogy leeszem magam, és egyrészt az ing mégiscsak könnyebben tisztítható  másrészt pedig ha középre oda is csöppen egy-egy aprócska zsírcsepp a nyakkendő visszahelyezve eredeti helyére úgyis eltakarja majd. Dehát későn jutott eszembe ezért a nyakkendőmön már ott éktelenkedett egy lencsényi méretű folt, ami azért később halványodott valamelyest. De megmondom őszintén ez már nem nagyon zavart, mert azután már hamarosan a lefekvés következett.

Visszatérve a szakestélyhez miután megettünk csülkeinket - már aki persze - folytattuk a vicces nóták éneklését amibe egy idő után mi is bekapcsolódtunk. Nem mintha közben megtanultunk volna lengyelül, egyszerűen rájöttünk, hogy a falra kivetített dalszöveget mi is el tudjuk olvasni. A dallam hamar a fülünkben maradt, a szöveget meg viszonylag könnyen tudtuk követni. Na jó, ha egyedül éneklem biztos lett volna kivetnivaló a kiejtésemben, de így hogy kétszázötvenen énekeltük egész jól ment. Főleg hogy gyakran kellett ismételni a refrént, némelyik nótánál kétszer is, mintha a szervezők tudták volna, hogy egy idő után mi is énekelni akarjuk.

A nóták közben  meg mindenféle mozdulatokat kellett végeznünk a moderátor irányításával. Leggyakrabban a karjainkat kellett mozgatni, többnyire a korsóval a kézben, ami nem is volt olyan könnyű mert üresen is elég nehéz volt a korsó, hát még ha volt is benne. Én úgy éreztem jót tesz nekem a testmozgás, nem bántam, hogy erre is sor került. Mikor egyszer a előre és hátra kellett döntenünk a derekunkat határozottan élveztem, szép csendben jóleső nyögéseket is hallattam magamnak. Valahogy úgy mint vagy 10 éve az egyik bányaüzemnél ahol a lámpa kamrában - miután felfűztem a derékszíjra az akkumlátort - tapintással próbáltam meg eltalálni a lyukat miközben jól meghúztam a szíj végét. Hiába tapogattam azonban a szíjat nem találtam a megfelelő lyukat ahová bebújtathattam volna a csaton lévő megfelelő pöcköt. Az ott dolgozó asszonyságot kértem meg hát rá, hogy ugyan legyen már a segítségemre. És miközben én jól hátrahajoltam, ő mélyen lehajolva kereste az összeillő dolgokat, vagyis hogy rögzíteni tudja a szíjat rajtam. Én meg ahogy hátradőltem egyúttal jóleső nyögések kíséretében tornáztattam meg a derekamat, utólag belátva, hogy ez némi félreértésre is alkalmat adott. Ami aztán hozzájárult ahhoz, hogy hogy vidáman és jókedvűen ereszkedjünk le a bányába.

Hát valami ilyesféle szituáció volt ez is, amikor a kocsiban elpilledt derekamnak bizony jól esett egy kis tornáztatás, természetesen a jóleső nyögdécselések kíséretében.

Azért jó volt látni, hogy ezek a komoly emberek - vezérigazgatók, egyetemi tanárok - milyen örömmel és vidáman vettek részt ezekben a mókás éneklésekben és vicces mutatványokban. Egyben egyébként nekünk is részünk volt, ugyanis 4 fős kis magyar csapatunkat kiegészítették helybéli kollégákkal és kötélhúzást rendeztünk a helyiekkel. Persze mondanom sem kell, hogy semmi perc alatt elhúztak bennünket ami miatt azért nem dőltünk a kardunkba.

Így telt az idő amikor újra megjelentek a fiatalok speciális szállító eszközeikkel és hurkát valamint kolbászt tálaltak fel amitől a kisebb étvágyúakat - kis túlzással - már rosszullét kerülgetett. De ahogy elnéztem azért mindenki csipegett belőle.

Azért rengeteget érintetlenül vittek el. Szegény Morzsiékra gondoltam most is mint amikor a csülökmaradványokat szedték össze. De jól ellennénk mi ezekkel a maradékokkal ott Mályiban. Aztán minden jónak vége szakad egyszer, elénekeltük a Gaudeamus igitur- t ami nálunk is a szakestély végét jelenti és vége is lett a mulatságnak. Minket még meghívtak lengyel barátaink egy italra, de mi leginkább csak a rostos ivóleveleket nyomtuk magunkba. El is köszöntünk hamarosan és el is tettük magunkat másnapra. És akkor én is itt folytatom legközelebb.:)