Csendesen esett az eső egész éjszaka. Mi időnként felébredtünk a hidegre, ilyenkor fázósan összébb húztuk a sátorlapot magunkon. Már akinek volt. Az enyémet már sajnálatos módon jóval korábban ellopták és mivel nem az én hibámból történt így nem tudták kifizettetni sem velem. Így meg újat nem adhattak, ezért aztán én elég legényesen vettem részt ezeken a gyakorlatokon.
Tulajdonképpen csak azt nem lopták el ami rajtam volt. Ezt viszont mindet magammal vihettem erre a keserves gyakorlatra. Ami momentán akkor is rajtam volt amikor eltévedve ültünk a teherautón és csendesen szemerkélt ránk a tavaszi eső. A hó már addigra abba maradt, de az eső esett helyette is rendesen. Engem egyik társam fogadott be a sátorlapja alá. Jól összebújtunk és vártuk a reggelt. Nem tudtam miért vártuk annyira, de úgy gondoltunk reggel minden jóra fordul majd. Éjszaka tán még a fű se nő. Mi alvók időnként arra ébredtünk, hogy századparancsnokunk időnként kijött a sofőr mellől és fáradtan kérte a híradós őrvezetőt, hogy hívja már őket. Az őrvezető eleinte még bekapcsolta a rádiót, később rájött, hogy ez teljesen felesleges, úgysem hall bennünket senki. Így aztán hajnal felé már be sem kapcsolt, csak a hívás hallatszott a sátorlap alól: "Kipároló, kipároló, hogy hall? Vétel!". Erre a százados elvtárs kissé megnyugodva vissza mászott a vezető fülkébe és mindenki aludt tovább.
Mikor feljött a nap jóleső érzéssel nyújtózkodtunk, úgy éreztük a nappal együtt a mi szerencsénk is felvirradt: hát nem rohadhatunk tovább étlen-szomjan egy teherautó platóján újabb hosszú órákat. Lekászálódtunk a teherautóról, könnyítettünk magukon, ki így, ki úgy, aztán a parancsnokunk kiadta a jelszót: Előre! Ami teljesen felesleges volt, mert másfelé nem is mehettünk volna. Eleinte élveztünk a meleg napsugarakat, aztán szép csendben elszunnyadt mindenki. Életemben először tudtam úgy aludni, hogy álmomban 10-20 centiméterekre emelkedtem fel a padról, de mivel mindkét kezemmel kapaszkodtam nem estem le. Sőt, tulajdonképpen felébredni is csak ritkán ébredtem fel. Talán 2 órát is autókázhattunk amikor végre találkoztunk egy katonai FUG-gal, ami Felderíő Úszó Gépjárművet jelent, ha jól emlékszem. Mint a neve is mutatja vízbe is lehet menni vele, de mi azért jobban örültünk ha csak a szárazföldön ment velünk. Biztos ami biztos alapon. Kiderült, hogy elég sokan kersnek már bennünket. Megmondták hol a törzs és mi megindultunk abba az irányba. Amikor megtaláltuk a többieket örömünk határtalan volt. Valami ilyesmit érezhettek az amerikai és szovjet katonák is amikor 1945-ben végre találkoztak az Elbánál. Bár szerintem ők - velünk ellentétben - még jobban érezhették magukat mert bizonyára reggelizhettek aznap, míg mi több mint 24 órája nem ettünk egy falatot sem.
A seregben bizonyos mértékig rend volt, igaz volt ez az ellátásra is, ezért megkaptuk az előző napi babgulyásunkat, a vacsorára járó lebbencslevest és krumplis tésztát, az éjszakai pótlékot (2 hurkakonzervet, valamint egy doboz gyíkhúst, azaz löncshúst) és az aznapi reggelit - olyan 20 dekányi veronai szalámit. Mi boldogan mazsolázgattunk ebből a sok kincsből. A babgulyásból kiettük a csülökdarabokat meg a babot, a lebbencslevest egy az egyben kidobtuk, a krumplis tésztát megint megettük. A konzerveket meg elrejtettük. Akinek volt hátizsákja abban. Nekem nem volt, így az átmenetileg otthonról elhozatott sporttáskába. Kicsit furcsa látvány voltam én ezzel a sporttáskával amint húzom magam után a kerekes géppuskámat de a környezetem már megszokta. Az idegenek ugyan kissé pislogtak mikor megláttak, különösen a főtisztek (őrnagytól felfelé) de mindig volt egy-két szolgálatkész tisztünk a zászlóaljtól a közelben akik elmesélték a történetemet az ellopott szerelvénnyel.
Visszatérve a bespajzolásra boldogan eszegettünk, a nap sütött ránk, mi kellett volna még? Hát kellett volna még egy-két dolog, de azt úgyse akarta megadni senki, így aztán megelégedtünk a tudattal, hogy immáron nem vagyunk elveszve, van mit ennünk és a napocska barátságosan süt ránk ami a nedves ruházatunknak külön jót tett.
Persze a seregben soha nem tart a jó sokáig, egyszer csak mozgást észleltünk, kiabálás és gépjárművek indításának zaja verte fel az erdőszélt. Mi meg megindultunk, hogy újabb dicsőséges csatákban semmisítsük meg a gaz ellenséget amely nem átallott a szocializmus építésében jelentős eredményeket felmutató kis hazánkra támadni. Éreztük kis csavar vagyunk egy hatalmas gépezetben, ennek megfelelő vehemenciával faltuk be az utolsó falatokat, hogy helyünket ismét elfoglaljuk a platón. Az elinduláskor azért némi biztonsággal töltött el bennünket, hogy N. őrnagy dzsippje az oszlop élén halad. Ő volt a zászlóalj parancsnoka, kemény nagytudású ízig-vérig katona ember, mindnyájan féltünk tőle a zászlóaljnál. Már a gépkocsiról láttuk a gyakorlóteret ahol nagy valószínűséggel leparancsolnak bennünket a platóról, hogy most már gyalogosan, csatárláncba fejlődve haladjunk előre. Valóban így történt, a járművek megálltak, mi meg csatárláncban megindultunk előre.
A zászlóalj nagy része géppisztolyos katonából állt, azonban minden századhoz tartozott 2-3 rakéta páncéltörős (RPG-s) katona akinek feladata a harckocsik kilövése volt. Aztán voltak golyószórósok, és egy géppuskás raj 2 géppuskával. Hát ezek voltunk mi hatan. Hát nekünk egy kicsit nehezebb volt mint a többieknek. A géppisztoly 3,5 kiló volt, a golyószóró meg az RPG sem volt sokkal nehezebb, de a mi 1943 mintájú Gorjunov géppuskánk bizony 40,3 kilót nyomott. Igaz szét lehetett szedni 3 felé, de ha mi azt mindig szétszedtük volna még tán most is ott bandukolnánk valahol az Alföldön. Mert a tempót a géppisztolyosok diktálták a maguk 3 és fél kilós fegyverükkel. Hát azzal meg lehet menni. Mi még úgy is alig bírtunk a nyomukban maradni ha nem szedtük szét hanem az egész az én vállaimon nyugodott. Egyedül meg kutya nehéz volt, úgy hogy mindig variáltunk. Ha nagyon anyáztam már társaim leszedték és szétkaptuk 3 felé, ha meg nagyon lemaradtunk megint egyedül vittem. Elátkoztam azt a szeptember 2-i reggelt amikor géppuskásnak jelentkeztem. Olyan szép férfias dolognak tartottam, hát az is volt. Csak néha majd' becsináltam alatta.
Íme így nézett ki:
Ha szétszedtük én vittem a puska részt, egy másik a rajból a páncélt, egy harmadik pedig a vázat. Viszonylag gyorsan szét lehetett szedni meg összerakni sem tartott sokáig de mégiscsak időveszteség volt.
Időnként úgy dobtam le, hogy azt hittem szétesik. Hát nem esett szét. Így aztán vihettem tovább ismeretlen irányokba. Egy valami jó volt. A hó már éjszaka megszűnt, sőt most már néha a nap is kisütött egy kis időre, de nagyon hideg volt. Elterjedt, hogy hamarosan meghozzák a téli ruházatot és újra azt kapjuk vissza. Hát nem bántuk volna. De egyelőre még egy jól átázott nyári ruházatban törtünk előre árkon bokron keresztül...(Folytatása következik)
