Bizonyára sokakban felmerült, hogy ha ott voltak azok a kerekek miért nem húztuk magunk után ezt a géppuskát, miért kellett vállon vinni? A válasz nagyon egyszerű: mert ezek a gyakorlóterek tele voltak apróbb-nagyobb buckákkal és amikor az egyik kerék futás közben fel-felszaladt egy-egy ilyen buckára, már borult is fel az egész. Ilyenkor meg kellett állni, visszafordítani, hogy újabb 5-6 méter után kezdhessük elölről. Hát ez így nem ment. Nekünk - géppuskásoknak - ilyenkor mindig a lemaradás volt a mumus. Ez ellen küzdöttünk, ezért igyekeztünk cipelni, még ha nehezebb is volt. 

Tulajdonképpen ez okozta a bajt is ami a kora délutáni órákban következett be. Az történt ugyanis, hogy a zászlóalj - más zászlóaljakkal karöltve - egész délelőtt feltartóztathatatlanul tört előre, leküzdve minden előtte álló akadályt és nagyjából ebéd idő tájban érkezett meg a kijelölt gyülekezési körletbe, amely egyúttal a gyakorlat végét is jelentette. Itt már javában füstöltek a gulyás ágyúk, szorgos szakácskezek ügyködtek körülöttük. Addigra már a nap is hét ágra sütött, és amit kissé nehezen lehetett elviselni a frissen kiosztott téli ruházatban. Ekkorra már a katonák mindent leszedtek magunkról ami nagyon melegített és mindenki oda gyűrte be ahová tudta - én például a sportszatyromba. Mint írtam kutya melegben érkeztek meg az egységek a kijelölt helyre, ahol rögtön megkapták a gulyáslevesünket amit mohón kanalaztak befelé. Ezalatt a zászlóalj törzs tisztjei elvonultak, hogy értékeljék a gyakorlatot, különös tekintettel a személyi állomány hozzáállására. Ezután következett egy sorakozó ahol - mint később elmesélték - a tisztek - most már a katonák előtt is - elvégezték az értékelést, amelyet természetesen mindenki kiválóra minősített. Mint mindig a 11 hónap alatt. Itt döntő szava a döntnöknek volt, aki máshonnan jött, tehát elvileg nem lehetett elfogult. Nem is volt az,  inkább szolidáris volt. Tiszt és katona mind boldogan mosolygott eme sikerek hallatán, bár gyanítom ehhez a kiváló hangulathoz hozzájárulhatott az is, hogy vége volt a cirkusznak, tele volt a bendő és már fázni sem kellett. Igaz, ez már  a ló másik oldala volt, de bánta a fene. A meleg mindig jobb mint a hideg.

Kár, hogy mi ebből az eufórikus hangulatból nem vehettük ki a részünket. Mi ugyanis először csak leszakadtunk a többiektől, aztán egyre jobban lemaradtunk, végül már rajtunk - hármunkon kívül - sehol nem látszott katona a nagy alföldi rónaságon. Mi is egykedvűen ballagtunk. Most már húzhattuk is a géppuskát, ilyen sebességnél békésen átgördült a halmocskákon, mentünk előre amerre a többieket sejtettük.

A gyülekező helyen meg eközben folyt a jó hangulatú értékelés míg nem valakiknek fel nem tűnt, hogy hiányzik a 2. század géppuskás rajának a fele. A többiek először csak a szakaszparancsnoknak suttogták el a sorban, az hülledezve vitte tovább a hírt a századparancsnoknak, az meg már szinte rettegve a rettenhetetlen N. őrnagynak. N. őrnagy sok mindent megért már, nem volt mai katona, a nyugdíjhoz sem lehetett már sok neki hátra, igazán kár lett volna ha épp most kap gutaütést. Aggódva nézték a sorban ácsorgó katonák az egyre inkább elvörösödő fejét, de végül is sikerült túlesnie a kritikus ponton és végre meg tudott szólalni. Nem voltam ott, nem tudom hűen visszaadni szavait, de el tudom képzelni. Ahogy később elmesélték az értékelés félbe szakadt, már nem látszott olyan kiválónak ez a 3 napos gyakorlat. Végül is mégis csak elveszett néhány katona.

Akik egyébként változatlan egykedvűséggel ballagtak előre, abban a biztos tudatban, hogy kis ország ez, előbb utóbb majd csak találnak valakit. Hát ha valakit nem is találtak egyhamar de találtak egy PA-63-as pisztolyt, vagy ahogy hivatalosan nevezték oldalfegyvert.   Nekem is volt ilyen, a géppuska mellé kaptam, azzal ugyanis elég nehéz lett volna közelharcot folytatni. Na szóval, nekem is volt, ott lapult a sporttáska mélyén néhány hurkakonzerv és gyíkhús társaságában. Annyi volt a különbség, hogy az enyém töltetlen volt, ez meg rendesen be volt tárazva. Mi már 7 hónapi katonáskodás után nem sok mindenen tudtunk meglepődni, most sem lepődtünk meg. Betettem üres társa mellé a sportszatyorba és mentünk feltartóztathatatlanul tovább . Nem mintha valaki fel akart volna bennünket tartóztatni, hiszen egy birkanyájon kívül senki nem állta utunkat. Igazából az sem, hiszen rémülten menekültek előlünk mikor közelítettünk. Meggyőződésem, hogy a birkapásztorok nem véletlenül lesznek azok és itt nem sérteném meg egyik szakma képviselőit sem, de a mi birkapásztorunk még összefüggően beszélni sem tudott. Egyébként is mit kérdeztünk volna, hogy mi hol van? Hiszen azt sem tudtunk hová kéne eljutnunk. Így aztán mentünk tovább egyre fáradtabban, egyre csüggedtebben.

Szinte észre sem vettük a távolban feltűnő teherautót ami egyre nagyobbá vált ahogy közeledett. Hát én korábban nem gondoltam, volna, hogy ennyire meg fogok tudni örülni a századparancsnokomnak mint ez alkalommal. Ez az öröm sajnálatos módon csak egyoldalú volt. Bár vissza tudnám adni szavait de nem tenném. Ha már több mint 3 évig távol tudtam tartani a Morgómedvétől a nem ide illő szavakat, most is ehhez tartom magam. Legyen elég annyi, hogy K.S. százados végtelen messze állt ebben a pillanatban a Kazinczy-díjtól.  Na de a seregben az ember ne legyen érzékeny, mi se vettük szívünkre a dolgot,  felkászálódtunk a teherautóra aztán usgyi, mint akit puskából lőttek ki - hogy stílszerű legyek - száguldottunk , hogy le ne késsük teljesen a kiváló értékelést. További ordibálások már nem voltak, úgy voltak velünk mint szülő az elveszettnek hitt rossz gyerekével: örül, hogy megvan, kinek jut már itt eszébe mindenféle fenyítés meg egyebek? Megkaptuk az ebédünket majd újra felsorakoztunk és most már valóban semmi akadálya nem volt, hogy azoknak akiknek dolga kiválóra értékeljék gyakorlatunkat. Egyébként az a gyanúm, hogy a hozzánk való kedvező hozzáállásban része lehetett a megtalált pisztolynak is amivel századunk egyik sorállományú, de nem egyetemi előfelvételes törzsőrmesterét mentettük meg a biztos hadbírósági ítélettől és az azt követő hosszabb időtartamú futkosótól. Itt azért a tisztek is szolidárisak voltak, tehát együtt örültek vele, meg mi is, bár nem szerettük de annyira nem voltunk rosszban, hogy nem bántuk volna ha lecsukják.

Ezzel végére értem írásomnak, kicsit rövidebbre gondoltam eredetileg, de ha én egyszer nekilátok írni mindig ez szokott lenni a vége.:) (És most már tényleg vége)