Ma este Gyűrűavató szakestélyre készülök. Előtte még többed magammal elmegyek a fővárosba legfőbb szakmai szervezetem Küldöttértekezletére, aztán este elfoglalom helyemet a menzán, ahol a bányász végzős hallgatók felavatják a gyűrűjüket. Most azonban egy másik szakestélyről szeretnék írni. Egy egy évvel ezelőtti Gyűrűavató szakestélyről. És nem is bányászról, hanem infósról. És nem is igazán a szakestélyről hanem egy tragikus eseményről, amely megrázta mindazokat akik ismerték: hallgatókat, oktatókat, az oktatást segítő munkatársainkat, rokonokat ismerősöket.
Egy évvel ezelőtt, igaz már kicsit több is mint egy évvel, szóval nagyjából egy éve Dr. Vadász Dénes tanár úr kiment az elnöki asztalhoz, elmondta "Komoly pohar"-át, visszament a helyére, rosszul lett és szervezete hamarosan feladta a harcot. A gyorsan kiérkezett mentők sokáig küzdöttek érte de nem sikerült megmenteni.
Mit mondhat ilyenkor az ember? Ennyi hát egy élet. Semmi előjele nincs, hogy megsejthetnénk itt a vég. Otthon vagyunk, gondolatainkat rendezgetjük a "Komoly pohár"-hoz miközben zuhanyozunk, öltözködünk, készülődünk. Felvesszük legdíszesebb ruhánkat, hiszen hallgatóinkhoz megyünk, akik szeretettel hívtak maguk közé szakestélyre. Gondolataink a felszólalás körül járnak. Aztán megérkezünk, elfoglaljuk helyünket, énekelünk, sört vagy bort iszunk, esszük a zsíros kenyeret hagymával, ha valami vidám dolgot hallunk nevetünk. Élvezzük a szakestélyt. Aztán egyszer csak az elnök minket szólít. Felállunk, kabátunkat begomboljuk, ünnepélyes léptekkel kimegyünk az elnöki asztal mellé. Kicsit igazítunk a mikrofon állványon, talán izgalmunkat leplezzük. Addigra az elnök kirendeli a kandelábereket, akik egy-egy gyertyával állnak mellettünk. Ha papírról olvassuk azt világítják meg, ha szabadon beszélünk akkor csak úgy fogják a gyertyát. Elkezdünk beszélni. A teremben csend van, hiszen komoly dolgokról esik szó. És az ember beszél, mondja a hasznos gondolatokat a végzős hallgatóknak akik június végén kilépnek a "nagybetűs" életbe. Aztán a komoly pohár véget ér, a siker nagy. A kopogás az asztalon nem akar szűnni. Az ember szerényen mosolyog egy kicsit, majd lassan megindul a helyére. Megértettek - gondolja örömmel. Mire odaér egy picike rosszullétet érez. Mindjárt leülök és jobban leszek - gondolja. Volt már ilyen máskor is. De a rosszullét nem múlik, inkább fokozódik. Már mások is észreveszik, valaki a mentőkért telefonál. A szakestély abbamarad. Kapkodás, segíteni akarás. Aztán megjönnek a mentők. Ők már szakszerűbben intézkednek, mindhiába. A szívroham erősebb volt.
Már tavaly sikerült megszereznem azt az ominózus "Komoly pohar"-at, egyvalaki felvette. De a gyász napjaiban nem szívesen tettem volna közzé itt a Morgómedvében. Bent az egyetemen sokan meghallgatták, de az más. Mi ismertük, kollégánk, munkatársunk, a hallgatóknak tanárjuk volt. Most egy év után úgy érzem megosztom ezt a beszédet a Morgómedve olvasóival is akik - tudom - rokonszenveznek az egyetemmel, a hagyományainkkal, az itteni egyetemi élettel.
Hallgassuk hát meg Vadász tanár urat aki közben egy kis vidámsággal is színezte "Komoly poharát" és közben gondoljunk rá. Jó oktató, kiváló ember volt, nyugodjék békében!
http://www.iit.uni-miskolc.hu/iitweb/opencms/staff/Teachers/voltTanarok/VadaszD/bins/Dr_Vadasz_Denes_Tanar_Ur_Utolso_Komoly_Pohar_Felszolalasa.mp3
