Érdekes színfoltjai az ünnepeknek a kitüntetések. Az Interneten már az ünnep előtt megjelenik a kitüntetettek névsora, lehet izgatottan böngészni a nevek között, vajon kik kaptak, van-e ismerős, rokon vagy munkatárs közöttük. Én ugyan nem szoktam ezeket böngészni, akiket ismerek vagy hozzám közelállóak azokat úgyis megtudom előbb-utóbb.

Némi színt szokott hozni az átadásba, hogy vajon ki az aki idén nem veszi át, vagy a köztársasági elnök úr kinek nem nyújt kezet. De ne legyünk igazságtalanok, néhány éve az egyik kitüntetett érezte úgy, hogy a miniszterelnök úr nem érdemli meg az ő kézfogását, ő viszont megérdemli a kitüntetést. Azt mondom hálaistennek vége ezeknek az izgalmas kitüntetés átadásoknak, ma már minden úgy megy mint a karikacsapás. A kitüntetett odalép, átveszi, kézfogások, mosolyok, majd a kitüntetett boldogan távozik a kitüntetéssel. Hogy otthon berakja a többi közé, és legközelebb - ha nagy ember volt - a kispárnán vigyék előtte. Vagy az örökösök nézegessék majd hosszasan vagy éppen futólag mielőtt elvinnék magukkal. Hogy aztán néhány év rakosgatás után végképp megváljanak tőle. Némileg kegyeletteljesebb  eljárás ha odaadjuk őket az unokáknak, a végső megszabadulás előtt ők hadd játszadozzanak még egy kicsit a papa (vagy mama) kitüntetéseivel.

Mindebből látszik, hogy nálunk csak néhány napig jó kitüntetettnek lenni. Addig amíg átvesszük, amíg megjelenik a sajtóban vagy az Interneten, amíg a munkatársaink megrázzák kezünket miközben hátba vágnak, hogy "csak így tovább, nagyon derék, nagyon derék! ". Aztán egy idő után mindenki elfelejti, a kitüntetés pedig elfoglalja jól megérdemelt helyét a szekrénysor megfelelő részében, várva a kispárnát vagy az unokákat.

Mert nálunk nem szokás kitüntetést viselni. Valahogy olyan ciki az egész. Gondolom mekkora meglepetést okozna ha a legközelebbi ünnepünkön ott vírítanának a mellemen. Mert azért nekem is van néhány, csak az ember nem szokta emlegetni. Annyira nem, hogy rajtam és a családon kívül nem is tudná senki megmondani milyenek vannak. Nálunk egy kitüntetés sorsa az átadással kezdődik, még valahol írásban megjelenik hogy az embert kitüntették, aztán ha rendes főnökei vannak az embernek, ő még tud egy kis hírverést csapni aztán ennyi.

Sok bírálat érte annakidején a kitüntetés mellé járó pénzjutalmat. Hogy nem illik, hogy miféle ünneprontó dolog ez a pénz, pfuj, már megint ez az anyagiaskodás, az ember jó munkája nem mérhető pénzzel, stb. Így aztán a párt és kormány is meghallotta a méltatlankodó szavakat és el is maradtak a pénzjutalmak. Igaz csak bizonyos szint alatt, vannak kitüntetések amikhez azért tetemes summa jár. Úgy látszik itt az összegnek kulcsfontossága lehet. Régebben mikor még gazdagabb ország voltunk jelentős bányászattal és kohászattal a szakmai szervezetünk is kiegészítette az erkölcsi elismerést némi anyagiakkal is, amit aztán mi teljesen társadalmi módon használtunk fel. Az ünnepségről hazafelé jövet meg-megálltunk egy-egy kocsmánál és ott a kitüntettek fizettek. Ma is meg-megállunk és most is ők fizetnek, igaz már a saját zsebükből. Már ha együtt jövünk-megyünk. Mert újabban már ez is egyre ritkább. 

Azért nem mindenhol van ez így. Tavaly decemberben írtam egy lengyelországi szakestélyről, ott a résztvevők büszkén viselték bányász egyenruhájukon kitüntetéseiket. Nekem tetszett. Voltak akiknek volt, volt akinek nem, volt akinek több volt, volt akinek kevesebb. Gondolom mindenkinek az érdemei szerint. Persze, tudom, vannak akik arra gondolnak, hogy akik közelebb ültek a tűz körül azok kaptak kitüntetéseket, akik nem azok meg nem kaptak. Kétségtelen van benne valami de nem teljesen igaz ez sem. Megmondom őszintén én szimpatizáltam ezzel a dologgal, ismétlem tetszett. Ünnepélyesebbé tette a díszegyenruhát, a szakestélyt. Nálunk maximum olyant tesz ki az ember ami nem fityeg, kicsi, leginkább valamelyik magas kormánykitüntetéshez tartozó jelvényfélét, ami jelzi, hogy viselője nagy ember, csak éppen otthon tartja a kitüntetését a fiókban, itt csak jelzi annak meglétét.

Megmondom őszintén én is viselek egyet az egyenruhámon, egy "Borbála" kitüntetést, így láttam főnökeimen is. Igaz jó néhány évet eltöltött ez is a fiókban, aztán egyszer csak úgy döntöttem felrakom. Fel is raktam - az egész olyan 2 centis átmérőjű lehet, úgy néz ki mint egy jelvény. Aztán fél óra alatt le is hullott róla a fekete zománc. Most tiszta fehér vagy színtelen. Azt szoktam mondani ha megkérdezik miért ilyen, hogy nekem ezüst fokozatom van. Ezen aztán jót derülünk mindketten. 

Elkezdhetnék még elmélkedni azon, hogy nálunk vajon miért nem hordják az emberek a kitüntetéseiket de nem teszem. Túl hosszúra nyúlna az az írás, talán megbeszéljük kommentek formájában. Minden esetre elrettentő példákat tudok mutatni:

Ezen az utolsó képen nyilván a fényképezőgépnek szól a kitüntetés, a parasztember ha felrakott is valami kitüntetésfélét nem ehhez az alkalomhoz és nem ilyen öltözékhez tette.

És végül lengyel barátaink a szakestélyen:

Ha kitüntetésekről van szó mindig eszembe jut egy ezer éve hallott rádiójáték. Úgy tudom Vészi Endre írásából született a "Sárga telefon". Ebben van egy jelenet amikor a nagy ember özvegyét felkeresi a temetkezési vállalkozó (Mikó István) hogy megbeszélje a részleteket. Szó kerül a kitüntetésekről, is ahol a vállalkozó elmerülve a részletekben elmondja, hogy a kitüntetéseket kispárnán viszik majd a koporsó előtt és  hozzátette, hogy "természetesen a kitüntetéseket mi adjuk." Hát igen, biztos ami biztos. Ha valaki teheti olvassa el, nagyon jó írás, ettől csak a rádiójáték volt jobb. :)