Történt egyszer, nagyon régen, amikor éppen Moszkvában időztem, hogy az egyik jó barátom azt javasolta, a hétvégén ugorjunk le Vlagyimírba.  Vlagyimír egy nagyon régi város, sok látnivalóval. Nekem sem kellett kétszer mondani, kellemes programnak látszott. Ha jól emlékszem tél volt. Nosza, menjünk Vlagyimírba! Meg is beszéltük, hogy a kora reggeli órákban találkozunk, egészen pontosan 8 órakor a Kurszki pályaudvaron. Remélem nem csal meg az emlékezetem, ha meg megcsal, majd kijavítanak lelkes olvasóim, aminek én nagyon örülök, mert így, hogy többen írjuk ezt a Morgót nem kell mindenféle lexikonokat meg wikipédiákat bújnom. Tehát megbeszéltük, hogy vasárnap hajnalban (mert ott ez még igencsak annak számít) 8 órakor találkozunk és elutazunk Vlagyimírba, ahol híres régi egyházi értékeket fogunk tanulmányozni. És megpróbálunk megebédelni is, ami - lévén, hogy még tartott a szovjet rendszer - korántsem tűnt biztos programnak.

És eljött a vasárnap reggel 8 óra. Én tekingetek az általam vélt találkozási helyemen, de az én Borisz Alekszandrovics barátom nem jön. Elálldogálltam ott egy darabig, majd felhívtam a társát Olját, hogy tud-e valami biztatót mondani nekem. Amit mondott biztatónak hangzott ugyan, de sokra nem mentem vele. Ugyanis hiába mondta, hogy Borisz Alekszandrovics eljött otthonról szintén a Kurszki pályaudvarra tartva, az én barátom nem látszott sem közel sem távol. Egy idő után elhagytam helyemet és kicsit körülnéztem a pályaudvaron. Hát amit láttam elég vigasztalan látványt nyújtott, meg kellett állapítanom, hogy a kommunizmus még kicsit odébb van. Sétám után újabb telefon, majd az ukáz, hogy nem tehetünk semmit, menjek el hozzájuk és majd lesz valahogy. Így is történt. Már körülbelül negyed órája beszélgettem az álmos, hálóinges-otthonkás fiatalasszonnyal mikor befutott az én barátom is. Kölcsönösen nem értettük, hogy miért nem sikerült a találkozás. Sokáig azért nem meditáltunk rajta, került egy kis vodka meg a hűtőből egy kevés sült angolna, haraptunk egy keveset és eldöntöttünk, hogy ha már így alakult valahová azért csak el kellene mennünk. Végül is a Novogyevicsi temető mellett döntöttünk.

Én ugyan már láttam néhányszor de mindig találomra bóklásztam a sírok között, nem volt aki célirányosan megmutassa a híres emberek nyughelyeit. Meg azért is mentem szívesen mert régen láttam. Régen, mert akkoriban már lezárták a látogatók elől, csak azok mehettek be akiknek rokonaik és hozzátartozóik nyugodtak a temetőben vagy külön engedéllyel. Külön engedéllyel nem rendelkeztünk, viszont egy rokon tényleg feküdt ott. Így aztán gyorsan bekaptuk hát az angolnát, meglocsolgattuk rendesen, egész életében úszkált szerencsétlen, hogy azt ne mondjam uszingált, miért pont a legutolsó stádiumban nélkülözné az úszkálás örömeit. Igaz ehhez kicsit több vodkát kellett innunk, meg még egy kis örmény konyakot is, de hát a végtisztesség az végtisztesség még ha egy angolnáról van is szó. Nagy nehezen végre elindultunk és meg is érkeztünk rendben.

Erről a temetőről azt érdemes tudni, hogy a szovjet emberek Moszkvában  a következő hierarchia szerint temetkeztek: a legnagyobbak a Mauzóleumba. Ilyenből kettő volt. Lenin és Sztálin. Utóbbit 1956-ban az SZKP XX.kongresszusa után egyel lejjebb sorolták, vagyis kikerült a Mauzóleumból a mögöttes területre ahol most már egy sírban fogadhatta a szovjet emberek és az ideérkező külföldiek millióit. A XX. kongresszus után már tudtuk, hogy Sztálin elvtárs szörnyű bűnöket követett el de azért az illetékesek nagyon messzire nem akarták eltávolítani. Aztán aki nem volt elég nagy elvtárs ahhoz, hogy a mauzóleum mögött egy sírban nyugodhasson, azok egy urnában a Kerml falában nyugodhattak mint a mi Kun Bélánk és Landler Jenőnk is. A látogatók még őelőttük is elhaladtak méltóságteljes csendben a hely szeleméhez illően. Aztán akik még ekkora elvtársak sem voltak ők kerültek a Novogyevicsi temetőbe. Mint például Nyikita Szergejevics Hruscsov is, aki a híres képsorokon ököllell verte az asztalt az ENSZ-ben. De ő sem ezért nem kerülhetett a falba. Hogy miért nem, nem tudom. Végül is ő már csak egy nyugdíjas volt mint annyi szovjet ember, igaz valószínűleg nem kellett neki szatyrokkal járni a boltokat Moszkvában napról napra, reggeltől estig, hogy azért mindenből legyen egy kevés otthon ami a normális élethez kellett. Úgy hogy szegény Nyikita Szergejevicsnek csak ez a híres moszkvai temető jutott, viszont a síremlékre ő sem panaszkodhat:

Mint ahogy Raisza Gorbacsova, Gorbacsov felesége sem:

A fiatalok számára -akik már nem ismerik ezeket a betűket - írom, hogy itt az előtérben ez a márványlap az övé.

Aztán a maradék szovjet ember már oda temetkezhetett ahová akart. Egyszer majd erről is írok, de most térjünk vissza a mi temetőnkhöz, a Novogyevicsi temetőhöz. Valóban térjünk vissza, de csak egy pillanatra, hogy mára elköszönjek. Sajnos megint elkalandoztam egy kicsit, úgy hogy legközelebb itt folytatom.