Valamikor régen azokat a képeket amik valami miatt megfogtak kivágtam az újságokból és folyóiratokból, hogy később is megnézhessem, ha úgy van kedvem. Nem volt ez nagy dolog. Olló mindig volt a közelben, az ember kapta gyorsan ezt az ollót és már ki is vágta a képet. Sitty-sutty. Ezután beleraktam egy iratgyűjtőbe a többi mellé, aztán elvolt. Innen bogarásztam elő nemrégiben azt a képet is, amin emberek százai álltak sorban a pesti járdán, hogy hozzá juthassanak álmaik hajszeszéhez, hogy aztán minden kopasz férfi nagyhirtelen hajas babává változhasson. Mint tudjuk nem változott senki hajas babává, de életünk kellemes színfoltja volt ez is. Én ugyan nem álltam sorba, nem is használtam ilyesmit, de közvetve az én életem része is volt ez a hajszeszes korszak.
Ebből az iratgyűjtőből vettem elő ezt a tanító nénis képet is:
Megpróbálom újra felidézni mi is fogott meg akkor ezen a képen. Először is a tanító néni csinos és szép asszony. Nem tudom, hány éves lehet, de valószínűleg hasonló korú, vagy egy kicsit idősebb gyerekei üldögélhetnek egy másik iskola udvarán, hogy meghallgassák az igazgató bácsit, aki majd megnyitja az évet. Nem tudom már milyen esemény lehetett, csak gondolom, hogy valami évnyitóféle, ahol a legkisebbeket a legelső sorba ültették ki a tornateremből a felsősök által nagy idétlenkedések között kicipelt padokra. Ami a gyerekeknek kényelmes lehet, nem úgy a tanító néninek. Szemmel láthatóan túl alacsony neki a pad. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy a lábai túl hosszúak ehhez a padhoz. Így aztán kicsit előre kell nyújtani azokat, hogy elférjenek. Ami viszont a derekának nem lehet jó mert a kinyújtott lábakhoz már egy kis hátradőlés is dukál, itt meg szemmel láthatólag erre nincs mód. Így aztán szegény tanító néni kicsit fárasztó testhelyzetben üldögél a padon a kis elsősei mellett. Bizonyára megtehetné, hogy elmegy a tantestület számára fenntartott helyre ahol kényelmesen üldögélve unatkozhatná végig az igazgató kolléga évnyitó beszédét, de ő ide ült a "gyerekei" mellé.
Mert nem kétséges, hogy ez a tanító néni igazi gyerekeiként fogja szeretni, tanítgatni ezeket a kis emberpalántákat akik most még kicsit megilletődve üldögélnek, pontosan nem is tudva hová csöppentek, csak érzik, hogy ez már tényleg valami komoly dolog az ovi után. Hogy mitől vagyok ebben ennyire biztos? Ahogy mondani szokták: csak rá kell nézni. Ahogy nézi őket. Mint kotlós a kis csibéit. Szeretettel, büszkeséggel. Nem előre néz maga elé, kicsit fáradtan, kicsit unottan. Nem. Ő a kicsiket nézi, jól ülnek-e, nincs-e valamelyiknek valami baja, nem kell-e valamelyiket kicsit megsimogatni, megnyugtatni? Szerintem öröm és várakozás is van ebben a tekintetben, hogy hétfőtől ezek a gyerekek rá lesznek bízva, részben őrajta is múlik milyen emberek lesznek, milyen benyomásaik lesznek az iskolákról, szeretni fogják vagy nem. Naponta érezheti munkájának gyümölcsét a csillogó szemekben amint hangosan és lelkesen mondják fel leckéjüket vagy válaszolnak a kérdéseire. Ezért is szép hivatás a tanári hivatás. Igazából csak az tudja aki próbálta. Hát ez a tanító néni ott a pad végén abban a kényelmetlen helyzetben szerintem nagyon jó tanító néni lehet. A gyerekek persze nem érzik azt amit én érzek, ők gyerekek. Csendben üldögélnek vagy egymással pusmognak. Nekik elég a tudat, hogy semmi dolguk azonkívül, hogy gyerekek legyenek. Hiszen ott vannak körülöttük a felnőttek akikre mindig számíthatnak. Szüleikre és erre a kedves tekintetű nénire itt a pad végén aki óvó, szerető tekintettel nézi ezeket a kis csemetéket itt mellette.
A képet elég régen vágtam már ki, megvan talán 25 éve is. Csak remélni tudom, hogy a tanító néni él, hogy jól van, és hétvégeken már az unokák számára süti a palacsintát és egyéb finomságokat, akik alig várják, hogy mehessenek hozzá. De jó lenne ha így lenne. Ahogy mondani szokták, adja Isten, hogy így legyen. :)
