Ma kaptam egy olyan továbbküldős valamit amit nem is tudom hogy neveznek igazán. Internet nélkül ez sem volna, de mivel van, így aztán vannak ezek a továbbküldős vidámságok is. Ami természetesen nem a legjobb elnevezés, mivel nem csak vidámságok keringenek az Interneten, de mivel jelentős számban fordulnak elő vidám videoklipek és képsorozatok én ezeket egyszerűen csak vidámságoknak nevezem.
Tehát ma este kaptam egyet, aminek az volt a címe, hogy Szalontüdő és állítólag Nagy Bandó András - saját élménye alapján - írta. Biztos így van. Erről - Virág elvtárssal szólva - nem nyitunk vitát. A lényeg, hogy évtizedekkel ezelőtt az ÉS-ben olvastam egy novellát amely arról szólt, hogy egy pofa egy önkiszolgáló étteremben (én a Móricz Zsigmond körtéren lévőre emlékszem) kért egy gulyást, aztán valami miatt egy pillanatra otthagyta az asztalon és mire visszajött már egy hajléktalan kanalazta az ő gulyását. Mert én gulyásra emlékszem. Nem mesélem el a történetet, főleg nem a csattanót, de azt elmondom, hogy rám olyan mély benyomást tett ez az írás, hogy az évek során sok helyen és sokszor elmeséltem. Ha keresnem kellett volna nem tudom hogy kezdtem volna hozzá. Tudtam, olyan ez mint tű a szénakazalban. Meg sem kíséreltem megtalálni, pedig szerettem volna újra elolvasni. Hát ma este ha el nem is tudtam olvasni de a történetet megnézhettem dramatizálva, mégpedig egy nagyon jó feldolgozásban, kiváló szereplőkkel. Javaslom olvasóimnak szánjanak rá pár percet és nézzék meg. Mindössze 7 perc.Szerintem nem fogják megbánni:
