Szép komótosan előkészültem a dologhoz. Éreztem ezt nem lehet elkapkodni, csak úgy állva bekapni a hűtőnek támaszkodva. Itt a siker múlhat a megfelelő előkészületeken. Már előző nap délután eldöntöttem, hogy nem fogom megszagolni csak a végén, amikor már csak egy kevés lesz belőle. Azt is tudtam, hogy ehhez friss kenyér kell. A sikert - ami lehet hogy évekre, mit évekre, évtizedekre meghatározza viszonyomat a pálpusztaival - nem kockáztathattam meg mindenféle szikkadt kenyérrel. Kivételesen feladtam az egészséges táplálkozás iránti elkötelezettségemet is, kerültem a barna kenyereket. Még a mindenféle magvak csábításának is ellenálltam amiket pedig szeretek elropogtatni evés közben. Mint egy-egy jutalomfalatot értékelek ha egy bizonyos mennyiségű barna kenyeret legyűrök. Mert azért nem igazán szeretem ezeket a barna kenyereket. Én a fehér kenyeret szeretem, de a barnát veszem mert abból legalább kevesebbet eszem. Most viszont úgy döntöttem a pálpusztait csak friss fehér kenyérrel lehet megkóstolni, hogy kiszűrjem a zavaró tényezőket. Vettem hát a pékségben egy csodálatos szép bucit, amit ki is tettem a pálpusztai mellé a tálcára. Innivalóként egy doboz akciós almalét készítettem elő, majd megszemléltem a tálca tartalmát.

Középen ott volt a pálpusztai, mellette a világosbarnára sült buci, kicsit távolabb a pohár és az almalé. Egy valami hiányzott, az evőeszköz. Hát az bizony nem volt. Már hazavittem az edényekkel együtt. Végül nagy nehezen találtam egy kiskanalat a szomszéd szobában, kicsit megtisztogattam, ez szolgált evőeszközül. Nem is volt vele semmi baj, a sajtot kiválóan lehetett vele kanalazgatni, a bucit meg lehetett harapni is, de kézzel is lehetett tépkedni belőle. Eljött hát a történelmi pillanat. Lassan kezdtem bontogatni a fóliát, ügyelve arra, hogy az orromhoz ne kerüljön túl közel. Az első falat határozottan ízlett. Aztán sorban a többi is. Ha van késem talán kenyérre kenem, de mivel nem volt így inkább kanalazgattam. Hozzá apró kenyérdarabkákat törtem a kenyér széléről. A bele nem nagyon izgatott. Úgy gondoltam az élvezeteket a maximumra srófolom, csak a buci friss, ropogós héját fejtegettem lefelé, a belsejével nem törődtem. Majd elfogy - gondoltam - most inkább ezt a finom héját eszegessük. És szép csendben elfogyott a papírról a pálpusztai. Már éppen csak egy pici maradt amikor az orromhoz közel tartva megszagoltam: jóformán nem is volt semmi szaga. Ezek szerint vagy nagyon friss sajt lehetett vagy nem volt az igazi pálpusztai. Mellettem válogatott a könyvekből egy hallgató, kérdem őt is, érzi-e a sajt illatát? Nem - válaszolta. Hm, akkor itt valami nem stimmel - gondoltam. Nincs más hátra mint újabb teszteket végezni. El is határoztam, hogy beszerzek néhány pálpusztait, ha lehet különböző helyekről. A tapasztalatokról majd beszámolok. :)