Magyarország kis ország, így aztán mi csak akkor ismerjük meg a hálókocsis utazás örömeit ha kicsit távolabb utazunk. Én például 1971-ben utaztam életemben először hálókocsiban. Kazahsztánba tartottam huszad magammal, hogy testvéri segítségnyújtás keretében közreműködjünk néhány tehénistálló felépítésében a festőinek éppen nem nevezhető kis kazah településen. Azon a településen, amely akkoriban a sokatmondó Vosztok nevet viselte, amire nyilván büszke volt a település néhány száz lakója, hiszen ilyen néven ismerte meg a világ a híres szovjet űrhajókat is. Mi tehát ide tartottunk - mégpedig sok harkovi diákkal együtt - építőtáborba.
Budapesten szálltunk fel a Tisza expresszre úgy 23 óra tájban. Felszállhattunk volna Nyíregyházán is éjjel 2 órakor, de bizonytalannak tartottuk. Mi van ha a kalauz addigra mélyen alszik és nem nyitja ki a vagon ajtaját? Mi ezt nem kockáztattuk, felutaztunk tehát időben a fővárosba. Itt aztán egy kicsit elsörözgettünk és már szállhattunk is be a kocsikba, hogy elfoglaljuk helyeinket. A beszállást egy kis zömök, olyan bögyös-faros kalauznő irányította, nem éppen nőies modorban. Életem első utazása volt ez a nagy Szovjetunióba. Ekkor még szokatlan volt ez a közvetlen - hogy úgy mondjam polgártársi - viszony közöttünk és a kalauznő között. Később mikor elindultunk megkerestem a hölgyet egy üveg pálinkával a fülkéjében, amit örömmel kóstolgatott velem miközben élőben is kipróbálhattam idáig nem igazán kipróbált nyelvtudásomat. Ami azért is más volt mint korábban mert az utazásig csak szovjet katonákkal tudtam gyakorolni és hát nem mindegy, hogy néhány katonával beszélgetek a kikötői restiben vagy egy korban nagyjából hozzám illő hús-vér nővel aki egyre csinosabb és vonzóbb volt ahogy mi ott pálinkázgattunk. Neki azért időnként el kellett mennie ezt azt intézni, én pedig ezekben a kis szünetekben jóleső érzéssel dőltem hátra a helyén azzal a mélyen szántó gondolattal, hogy az élet szép. Ilyenkor kicsit le is hunytam a szemem, aztán egyszer úgy alakult, hogy csak a hosszabb idő után nyitottam ki legközelebb. Aztán mikor kinyitottam már a saját helyemen feküdtem a fükében, és csodálkozva láttam, hogy az ablakon túl ezek bizony már a Kárpátok zordon bércei.
Társaim nevetve mesélték el azt a heroikus küzdelmet amivel a szovjet határőrök és vámosok együttes erővel próbálták elérni, hogy felébredjek és szabályosan léphessek be a Szovjetunióba. Persze itt a lépésnek csak erősen elvi lehetőségéről beszélhetünk mert akkor én még állni sem nagyon tudtam volna nem hogy lépni. Így aztán életem első belépése a Szovjetunióba tényleg elég szokatlanul történt.
Hálaistennek az útlevéllel nem volt gond, mert úgynevezett csoportos útlevéllel utaztunk, ami azt jelentette, hogy volt egy útlevele a csoportvezető tanárunknak meg mellé egy névsor 19 fővel. Nehezebb dió volt a vámárú nyilatkozat kitöltése. Hát a fiúk ezt is kitöltötték valahogy helyettem, is ami persze teljesen szabálytalan volt de azt azért a határőrök és vámosok is látták, hogy ha nagyon ragaszkodnak a szabályokhoz akkor a dolog vészesen elhúzódhat, így aztán végül is beléptem a Szovjetunióba, csak én nem tudtam róla. Gondolom mondanom sem kell, hogy ez az egész pálinkázás a kalauznőt egy csöppet sem viselte meg, ahogy a fiúk mesélték a szeme sem rebbent, egész éjszaka meg kora reggel is végezte a dolgát. Én meg mikor nagy álmosan és másnaposan kiléptem a folyosóra széles mosollyal üdvözölt és kérés nélkül is hozta a jó forró teát ami akkor az életemet mentette meg. Kicsit szégyelltem ugyan a dolgot, de aztán hamar megemésztette mindenki.
Idáig jutottam az írásban amikor megállapítottam, hogy ha én a Transzszibériai vasútról akarok írni - mint ahogy eredetileg terveztem - akkor ezt bizony szét kell szednem több írásra. Hogy mennyire magam sem tudom. Ha meg így van akkor úgy gondolom legyen itt az első rész vége, legközelebb itt folytatom majd. :)
