Végül is nem olyan rossz ezekben a hálókocsikban utazni. Azokban amik errefelé jártak azokban az időkben nagyobbrészt 4 személyes kupék voltak. Ezek voltak a másodosztályú kocsik. Aztán egyszer utaztam első osztályon is, ott egy középkorú hölggyel ketten osztoztunk a fülkén. Ez utóbbiban volt egy kis mosdóféle is. Túl nagy tisztálkodást nem lehetett itt sem csapni, de nem kellett kimenni a folyosó végére, ahol már nem emlékszem, volt-e külön mosdó vagy a WC-ben kellett tisztálkodni is. Ami azért csak nagyjából volt tisztálkodásnak tekinthető, amolyan macskamosdás volt ez. Addig csordogált a víz amíg nyomott az ember egy pöcköt, de mivel nekem a mosdáshoz két kéz kellett időnként ez a csordogálás is elmaradt.
A másodosztályú fülkékben 4 fekhely volt, alul kettő és felül kettő. Én ha tehettem mindig alulra szeretettem feküdni mert féltem, hogy éjszaka addig forgolódom amíg egyszer csak leesek az ágyról. Emeletes ágy esetében azért nagyot lehetett volna esni. Ha úgy adódott, hogy az udvariasság azt kívánta, hogy én másszak fel az emeletre akkor viszont mindig megkerestem a fülkében az erre a célra rendszeresített hálószerűséget, amit az ágy és a mennyezet közé lehetett kifeszíteni és nem engedte, hogy az ember lezuhanjon a közel 2 méteres magasságból. Igazából ennek teherbírását nem ismerhettem meg mert ott volt ugyan de soha nem éreztem, hogy ez fogott volna meg. Megvolt ennek a hátránya is: ha az ember le akart szállni az ágyról ki kellett oldani ezeket a hálókat.
Visszatérve a történet elejére azon a bizonyos reggelen az alsó ágyon ébredeztem, onnan vettem szemügyre az ablakon keresztül az elsuhanó kárpátaljai tájat. Aztán nagynehezen felkászálódtam és kimentem a folyosóra ahol huncut mosollyal közeledett az én éjszakai beszélgetőtársam. Mondott valamit amit nem is értettem, majd visszafordult és hozott egy nagy pohár teát, vagy ahogy front után mondta a magyar ember, csáját. Hát ritka jól esett az a pohár forró tea az már igaz. Ezután mint egy zombi kitámolyogtam a WC-re, hogy felmérjem a viszonyokat. Hát a viszonyok nem voltak túl biztatóak, azért az apraját elintéztem, a nagyjára meg úgy gondoltam, hogy nem szorongat még ez engem annyira. Visszaballagtam hát, hanyatt dobtam magam az ágyon és innentől kezdve kezdetét vette a másfél napos semmittevés. Ami nagyjából alvásból, olvasásból valamint beszélgetésből állt.
A nemzetközi vonatok nem túl sűrűn állnak meg, ott viszont állnak néhány percig. A szovjet vasút ebben a dologban nagyon komolyan vette a dolgokat, minden vagonban ott lógott a menetrend. Pontosan érkeztünk, pontosan indultunk. Miután ezt kitapasztaltunk már le is szálltunk időnként a vonatról. Messzire nem menetünk el, mindig szemmel tartottuk a vonatot, de egyre bátrabbak voltunk. Később felfedeztük, hogy a folyosói konnektorban 220 voltos feszültség van, nekem nem is kellett több, előszedtem - a születésnapomra frissen kapott - magnómat és már szólt is a zene a vonatban. Innentől kezdve már tényleg egy gondtalan utazás volt ez az egész. Ettünk, ittunk, heverésztünk, bámultunk kifelé az ablakon. És közben divatos beat zenekarokat hallgattunk: Beatlest, Rolling Stonest, Creamet, Pink floydot. Néha tettünk egy tétova sétát a WC-ig, megnéztük és még mindig nem éreztük a dolgot igazán sürgetőnek ahhoz, hogy megpróbáljunk könnyíteni magunkon. Már nem emlékszem mi riasztott bennünket. Lehet, hogy nem volt rajta WC deszka és fel kellett volna állnunk a WC csészére? Még rágondolni is rémísztő. Vagy csak a tisztasággal voltunk elégedetlenek? Már nem tudom. Egy biztos, a kis dolgainkat elvégeztük de a nagyobb dolgok esetében valami csodára vártunk. Pedig ha tudtuk volna mi vár ránk a kollégiumban valószínűleg nem kényeskedtünk volna ennyit. De nem tudtuk. Legközelebb innen folytatom.:)
