Ezer éve, hogy készülök elolvasni Alekszandr Szolzsenyicin könyvét a "Rákosztály"-t. Egyszer már belekezdtem, de voltak sürgősebb feladatok is, így aztán abbamaradt. Évek teltek el amíg újra kézbe vehettem, most viszont hamar el is olvastam.
A regény 1955-ben játszódik valahol Üzbegisztánban. Elképzelhető, hogy a fővárosban, annak is egyik kórházában, de ez a könyvből nem derül ki. Ide érkezik az alulról felkapaszkodott, besúgásra hajlamos káderes apparatcsik - Pavel Nyikolajevics Ruszanov - egy - a nyakán lévő - hatalmas daganattal. Természetesen megfordult a fejében, hogy neki tulajdonképpen egy híres moszkvai klinikán lenne a helye, de mivel a daganat elég gyorsan nő így aztán mégiscsak a helybeli kórház Onkológiájára vonul be. Ezt nevezi Szolzsenyicin Rákosztálynak. Természetesen érzi a visszásságot, hogy ő csak úgy befeküdjön egy tizenvalahány személyes kórterembe a pórnép közé de sajnálatos módon a kórházban nincsenek berendezkedve ilyen magas beosztású emberekre, így aztán nincs más hátra, marad a sokágyas kórterem a sok proli és üzbég paraszt között. Azért valamiben eltér a többitől. Ő az otthonról hozott pizsamáját hordja, szemben a többi beteggel akik a rettenetesen elhasznált szakadt és kopott kincstári pizsamákkal kénytelenek beérni. Az első napokban Pavel Nyikolajevics még megpróbál előjogokat kiharcolni magának, de aztán a halálos kórral a szervezetében megadóan tűri a kezelésekkel és a szobatársakkal kapcsolatos viszontagságokat. Csak a kezelések végén jön meg újra a hangja mikor a nyakán lévő daganat már szinte teljesen lelohadt, nem tudva azt, hogy hiába a javulás lehet, hogy egy év múlva már nem lesz az élők sorában.
Na de az apparatcsik sorsa csak egy a Rákosztály ápoltjainak a sorából, hála Szolzsenyicinnek jó néhány emberi sorsot megismerhetünk a regényből. Ezeknek a sorsoknak alakulása eltérő, de azért elmondhatjuk, hogy többségük sorsa megpecsételődött akkor amikor a rákot diagnosztizálták náluk. Hogy honnan volt Szolzsenyicin ennyire járatos a daganatos betegségek természetét és kezelését illetően nem tudni, de kétségtelen, hogy szakértően nyúl a kérdéshez. Nekem csak egy bajom, illetve nem is egy hanem két bajom van a könyvvel.
Az egyik, hogy nem használta ki azt a lehetőséget, hogy Pável Nyikolajevics sorsán keresztül megismerhessük a párt nomenklatúra életét, a kiváltságokat amik nekik jártak, de nem jártak az egyszerű embereknek. Történnek ugyan utalások, de azért Szolzsenyicin jobban is élhetett volna ezzel a lehetőséggel.
A másik a szerelmi szál. Mert az is van a regényben. Kicsit visszafogottan ugyan, de azért csak csak elcsattannak csókok az egyik beteg és a csinos medika között, és az egyik orvosnőt sem hagyja hidegen ugyanaz a beteg. Én ugyanis úgy gondolom, hogy ha az ember nagy bajban van, amikor az egészsége megromlik és a végkifejlet akár tragikus is lehet akkor nem igazán érdeklik az efféle dolgok, akkor el van foglalva a maga bajával. Én kétszer voltam kórházban és mindaddig amíg el nem vonult a a fejem felől a vihar én tulajdonképpen egy pillantást sem vetettem a körülöttem lévő asszonyokra és lányokra. Aztán mikor kiderült, hogy megmaradok változott a helyzet, már jobban észrevettem, hogy nem robotok szaladgálnak körülöttem hanem csinos asszonyok és lányok, utóbbiak meglehetősen rövid köpenyekben. Mindez 1990 őszén volt. A másik ehhez képest jelentéktelen eset volt, a mandulámat vették ki 2 évvel később. Úgy emlékszem akkor is inkább arra koncentráltam, hogy szűnjön már ez a rohadt fájdalom a nyakamban és nem a csinos ápolónőkön legeltettem a szemem. 43 éves voltam, nem egy ideális kor a mandulakivétel számára.
Hát ezért hiszem én nehezen el, hogy amikor a gyilkos kór ott van az ember szervezetében és azt sem tudja mi lesz vele akkor a szoknyákon járna az esze. De nőügyekben meglepett engem Szolzsenyicin már máskor is, ott is kissé tamáskodva olvastam a történéseket. Talán egyszer elmesélem azt is. Most viszont azt mondom aki teheti ballagjon el egy közkönyvtárba, talán ki lehet venni ezt a könyvet és olvassa el. Itt a nyár, a szabadságolások ideje, jobb alkalmat el sem lehet képzelni.
