Hát ez nehéz dolog volt. Moszkvában határozottan nehéz volt idegennek sörhöz jutni a rendszerváltás előtt, hacsak nem voltak vele olyanok akik ismerték a helyi viszonyokat. Szentpéterváron már jobb volt a helyzet, ott minden sarkon kis kioszkokban mérték a sört, sőt még automatából is lehetett inni, de ott meg olyan hűvös volt még nyáron is, hogy nem igazán vágyott az ember sörre.
Moszkva más, nyáron ott mindig dög meleg volt. A magyar ember meg igencsak vágyakozott egy kis jó hideg sörre. Aztán a tapasztalatlanabbak belefutottak egy utcai kvasz árusba akitől nagy boldogan vettek egy söröskorsónyi sörre teljesen hasonlító valamit és csak akkor jöttek rá, hogy ez nem sör amikor már alaposan meghúzták a korsót. Ezt a kvaszt azért egyszer mindenki megkóstolja, hogy aztán soha többé ne vágyjon rá. Korábban írtam már róla, itt elolvasható.
Vágyik viszont a sörre amihez elég nehéz volt hozzájutni a rendszerváltás előtt. Abban az időben amikor mi a hallgatókkal jártunk arrafelé egyedül a Gorkij park volt e tekintetben biztos helynek tekinthető, ott mindig hozzá lehetett sörhöz jutni. Igaz, hogy elég hatalmas sort kellett kiállni érte, akkor viszont már az ember rögtön a szükséges mennyiség háromszorosát vette meg, mert még egyszer nem akart sorba állni. Sorban állás közben meg az járt az ember fejében, hogy ha mindenki csak egy korsóval venne egyszerre lehet, hogy nem is kellene néhány percnél tovább sorban állni. Miután mi a 2 hét alatt maximum kétszer vagy háromszor mentünk sörözni így nem gondoltuk hogy mi oldjuk meg ezirányú gondjaikat. Bár utólag belegondolva, lehet, hogy ha nem kellett volna órákig sorban állni többször is elmentünk volna. Mindenesetre az igaz, hogy a Moszkvába turistaként érkező külföldi nem biztos, hogy értesül erről a lehetőségről. Persze lehet, hogy neki meg nem is kell a Gorkij parkba mennie, elég ha bemegy a szállodája éttermébe vagy bárjába. Nem tudom, én soha nem voltam turista és soha nem laktam szállodában. Illetve laktam, de azok nem valami magas besorolásúak voltak, így aztán sört sem lehetett bennük kapni. Voltak viszont egyetemi kollégáink akik elvittek bennünket a közeli parkba sörözni.
Persze nem lehet mondani, hogy Moszkvában nem lehetett sörhöz jutni. Lehetett, csak nem biztos, hogy akkor amikor az ember akarta. És lehet, hogy menni kellett utána. Biztos vagyok benne, hogy a nagyobb szállodákban mindig lehetett kapni. Jó néhány évvel később mikor már ösztöndíjasként jártam oda rendszeresen elmentünk a "Kozmosz" szállóba ahol az ott tanuló magyar hallgatókkal többször is betegre ettük magunkat a svédasztalos kínálatból miközben hideg Radeberger és Berliner söröket kortyolgattunk. Erről is írtam már korábban. De gyakran előfordult az is, hogy a Lenin könyvtárban a büfében árultak jó minőségű import sört. Nyilván nem helyi fogyasztásra. Szerintem ki sem nyitották volna ha mondom, hanem elvitelre. Én többször is onnan töltöttem fel készleteimet. Miközben fizettem jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a Szovjetunióban lám milyen nagyra értékelik a tudósok kutató munkáját. Olyan söröket vehetnek amik kint az üzletekben még mutatóban sem fordulnak elő.
Aztán akinek voltak helyben barátai mint nekem is, azok eljutottak a külvárosi sörbárokba is. Az elegáns neveik ellenére ezek elég koszos kis vendéglátóipari egységek voltak. Itt két dolgot lehetett kapni: sört meg egy krivétkinek nevezett apró rákfajtát. Az alábbi képen szemügyre vehetünk néhány különösen szép példányt ezekből a rákokból.
Ezeket gondolom a fényképezéshez válogatták ki, a valóságban ezek a rákok nincsenek ilyen jó állapotban, gondolom a főzés is ront az állagukon. Ma már így nézhetnek ki:
Vagy még így sem, ha szocialista vendéglátásban gondolkodunk. Gondolom ebből lehetett bőven a tengerekben mert a pincér a sörrel együtt automatikusan kihozott mindenkinek egy hatalmas tányér főtt rákot is. Aminek jelentős részét ki kellett dobni, viszont amit meg lehetett enni belőle az tényleg finom volt. Mondjuk valamennyit levont az élvezeti értékéből az, hogy az én Kosztya barátom nedves kezéből kellett elfogadnom az apró rákdarabkákat mert amíg megtanítja nekem, hogy kell megtisztítani ránk esteledett volna. Ő viszont villámgyorsan bontotta szét a kis rákokat és már nyújtotta is felém az ehető részeket. Amit én némi lelkesedéssel megeszegettem. Gondolom mondanom sem kell, hogy másfél óra metrózás után nem alapos szappanos kézmosással kezdtük a sörözést.
Ehhez a pusztakézzel történő hal- és ráktisztításhoz jó ha hozzászokik az ember ha Moszkvában barátokkal sörözni megy mert ez előfordul akkor is, ha szárított hal szolgál sörkorcsolyaként. Ez a szárított hal érdekes dolog. Valami pontyhoz hasonló halakat megtisztítanak, kibeleznek, megsóznak és a tűző napon egy ruhaszárító kötélhez hasonló alkalmatosságon megszárítanak. Valahol a Volga mentén. Ezután ezek a halak eljutnak a fővárosba, hogy igazi ínyencségként szolgáljanak a baráti sörözésekhez. Levelező hallgatók előszeretettel ajándékozzák meg ilyesmikkel a moszkvai docens és professzor urakat akik némi szabadkozás után köszönettel tették el az így kapott finomságokat jobb alkalmakra.
Emlékszem egyszer gyakorlaton voltunk hallgatókkal, én már tanáremberként és nagyon nagy melegben jártuk végig az egyik kutató intézetben a különféle laboratóriumokat. Aztán mikor már nagyon kókadoztunk a helyi tanár kísérő félre húzott és boldogan mutatta meg mit is őrizget ő a nadrág zsebében. Félrehúzta zakóját és láthatóvá vált, egy újságpapírba csomagolt gyönyörű szép szárított hal. Boldogan, cinkos kacsintással mutatta meg, hogy tűrjünk még egy kicsit, aztán megyünk a parkba sörözni. Így is lett, mentünk is kissé kóvályogva a melegtől és a fáradtságtól. Ott aztán Jevgenyij Vasziljevics hatalmas rutinnal percek alatt megtisztította a halat és megkínált bennünket. Helyesebben nem is megkínált hanem kirakta az újságpapírra, hogy fogyasszunk. Ő természetesen hozzá sem nyúlt, ezt nekünk szánta delikateszként. Voltunk rá tízen, egy kevés mindenkinek jutott. Különösen úgy hogy néhányan lemondtak a részükről.
Aztán a rendszerváltás után megváltozott a helyzet. Emlékszem egy másik barátommal tartottunk a metrótól hazafelé, útközben megálltunk egy újságos bódé méretű bódénál és vagy negyvenféle sört számoltam meg a polcokon. Ezek szerint az orosz ember nem azért nem ivott sört mert nem szerette, hanem mert körülményes volt hozzájutni. Ez 11 éve volt, azóta sokat javult a helyzet, ahogy nézem már a könyvtárban is sört árulnak:
És már nem csak a büfében.
