Én nem is tudom hány év után, talán tizenhárom, idén nélkülem zajlik a Szalamander Selmecbányán. Sajnálom a dolgot, de nem mertem megkockáztatni. De kezdem egy kicsit régebbről.
Még augusztus elején történt, hogy leforráztam a lábfejemet és a bokámat. A dolog a délutáni órákban történt. Természetesen hideg víz alá tartottam, később a közeli patikában vettem Irix-et is. Mindhiába, estére már rendes hólyagok voltak a lábamon. Másnap reggel elmentem szakrendelésre, ott a sebeket ellátták. Onnantól kezdve nagyjából hetente kétszer jártam kötözésre. A seb szépen gyógyult, csak lassan és persze elég fájdalmas is volt.
Annak, hogy itt nem írtam róla, egyszerű oka volt: nem tudtam, hogy végződik a dolog. Ha előre tudom, hogy jól, még aznap megírtam volna. De ez előre nem volt látható. Láttam én már gyulladásos, nehezen gyógyuló, elfertőződött sebet eleget, igaz csak az Interneten, tehát úgy gondoltam megvárom amíg a lábam meggyógyul. Ez nagyjából most van. Ha rosszul alakultak volna a dolgok már nem lett volna jó a nagy nyilvánosság.
Vasárnap lesz egy hete, hogy levettem a kötést. Még nem tökéletes, de szépen be van hámosodva, piros mint a csecsemő popsija, ahogy az egyik orvos is mondta a kötözésen. Szerencsére minden jól alakult, már nagyon közel járok a teljes gyógyuláshoz.
Selmecet viszont nem mertem megkockáztatni, nagyon sokat kell ott menni. Ezért vagyok most itt, miközben a barátaim lassan megérkeznek a felvonulás végpontjához. Napközben sokat gondoltam rájuk, tudtam mit csinálnak, merre járnak, meg azt is el tudom képzelni mit fognak csinálni ezután. Sokan biztosítottak róla, hogy isznak egy-egy vágott sört az egészségemre. Ezúton is köszönöm.
Hát ez van, idén nincs Selmec, de majd lesz jövőre. Akkor majd bepótolom. Barátaimnak, kollégáimnak és egykori hallgatóimnak meg kívánom, hogy érezzék jól magukat.