Nehéz idők járhatnak a mutatványosokra is. Most 3 hete, hogy megjelentek a közeli téren, felépítették hatalmas sátrukat ahol a dodzsem autóknak kellett volna örömet okozni a város gyerekeinek, de ez az örömszerzés elmaradt. Azért maradt el mert csak nagyon kevesen voltak kíváncsiak erre az attrakcióra. Gondolom nem a gyerekek játékos kedve fogyott el, inkább a szülők és nagyszülők pénztárcájában apadhattak el az erre szánható források. Vagyis nincs pénz dodzsemre. Egyébként mi oka lett volna, hogy a két hét alatt amíg itt tanyáztak csak két alkalommal láttam egy-egy kocsit mozogni a hatalmas placcon. Persze tudom, az hogy én kinézek naponta kétszer az erkélyemről nem számít nagy mintának, de azért úgy hogy naponta többször eljövök kocsival vagy gyalog mellettük és nem látok semmi mozgást már csak jelent valamit. Mint ahogy az is, hogy két hét múltán vasárnap reggel kezdték felszedni a sátorfájukat és nem hétfőn vagy kedden. Vagyis tudták azt, hogy hiába van vasárnap, számottevő látogatóra nem számíthatnak, így aztán pakoltak.
Azért ezen a dolgon én nagyon csodálkozom. Mert kétségtelen, hogy kevesebb az emberek pénze, de azért a gyerekeknek még mindig igyekeznek megadni a szülők és nagy szülők azt amiről tudják, hogy a gyerekeknek örömet okoz. Csak látták a gyerekek is meg a szülők is, hogy a bolt mellett dodzsem van és szombat vasárnap mikor nincs iskola elhozhatták volna őket. Nem hozták. A gyerekek sem kérték őket, hogy menjenek el? Nem tudom, nem is értem én ezt az egészet.
Az én sógorom akkor volt gyerek amikor bekerültem a családba. Már hónapokkal a nyári szünet előtt gyűjtötte a pénzt, hogy majd ha eljön a nyár egy nap felviszik a fővárosba a Vidám Parkba ahol annyit dodzsemezhet amennyit csak akar. Mert azt szerette legjobban. És erre a fedezetet a több hónapos pénzgyűjtés biztosította. Vidám élet volt akkoriban ott. Minden autó foglalt volt, nagyszülők kopott ízületeikkel szaladtak, hogy kocsit foglaljanak az unokának. Fiatalok is beültek, mindenki élvezte a vezetést és az ütközéseket. Ismeretségek kezdetét jelentett egy-egy menet ezekkel a strapabíró autókkal. Most meg ez a magányos kisgyerek egyedül autózgatott mindaddig amíg az automatika engedte. Nem volt társ, nem volt kivel ütközni és nagyokat nevetni.
Az igazsághoz tartozik, hogy a sátor mögött volt még egy kis körben forgó attrakció amikre fel lehetett ülni, gondolom inkább a kicsiknek. Ezt nem láttam, de mivel egyáltalán nem láttam tömegeket sehol gondolom annak kihasználtsága sem lehetett jobb.
És ha már itt tartunk szomorúan veszem tudomásul, hogy tényleg megszűnt a Vidám Park. Tudom egy-két dolog megmarad és így miénk lesz az egyedüli Állatkert ahol fel lehet ülni a hullámvasútra és az óriáskerékre is. De most is azt mondom amit már egyszer leírtam: egy országnak kell, hogy legyen egy Vidám Parkja ahová bármikor el lehet vinni jutalmul azokat a gyerekeket akik ezt igénylik és megérdemlik. Ha nem éri meg a működtetés akkor is. Állampolgári jogon. Számomra is nagy élmény volt egy napra felmenni a Vidám Parkba és az volt a felségem öccsének is. Ez az élmény a jövő gyerekeinek sajnos már nem adatik meg. Kár.
Végezetül egy kép erről a mi dodzsemünkről:
