Nemrégiben írtam, hogy nehéz helyzetek is adódtak egy-egy meghívás kapcsán. Most erről fogok írni.
A Szovjetunió nem az az ország volt, ahonnan könnyű volt külföldre utazni. Volt egy réteg amely a munkahelye kapcsán időnként el tudott utazni külföldre, többnyire a szocialista országokba. Az én ismerőseim többnyire ebből a körből kerültek ki. A családtagokra ez természetesen nem vonatkozott. Aztán mások befizettek egy társasutazásra. Ez sem volt könnyű, mert sokan voltak, utazási lehetőséghez nem csak azok jutottak akiknek volt pénzük, hanem jó "káderlappal" is kellett rendelkezniük. A harmadik lehetőség a meghívólevéllel történő utazás volt.
Ezt mi is ismerjük. Mi 3 évente utazhattunk nyugati országba, viszont úgy tudom meghívólevéllel nem volt akadálya a gyakoribb kiutazásnak sem. Ilyenkor a külföldi rokon küldött egy hivatalos meghívólevelet amelyben vállalta, hogy fedezi a kinttartózkodásunk költségeit. A magyar állam meg úgy gondolta, hogy neki ez nem kerül semmibe, menjen az állampolgár látogassa meg a rokonokat. Persze a jó káderlapra itt is szükség volt, amelynek jelentősége azonban fokozatosan csökkent.
A Szovjetunió is abból indult ki, hogy ha neki nem kerül pénzébe akkor elengedi a polgárát, például Magyarországra. A nyugatra utazás lehetőségeit nem ismerem, a szocialista országokba való utazás lehetőségeit igen, leginkább a hozzánk való utazást. Ilyenkor az ember itthon elment a Városi Tanács megfelelő osztályára, bizonyos illeték lefizetése után kapott egy formanyomtatványt amely ugyan magyarul volt, de a szovjet közigazgatás szervei elboldogultak vele. Ebben az ember a szerv előtt vállalta, hogy a vendéget vagy vendégeket ellátja koszttal kvártéllyal, meg még zsebpénzt is ad neki. Magyarul felvállalta a teljes ellátást. Ez volt a meghívólevél. Ezt kiküldte az ismerősnek vagy barátnak és várta hogy az megérkezzen.
A meghívott pedig elkezdte intézni az útlevelet, amelyet egy idő után megkapott. Benne egy beutazási engedély Magyarországra 30 napra. Vagyis hamarább haza lehetett menni, később nem. Az esetek többségében meg lehetett beszélni a meghívottal, hogy megértjük, hogy ritkán jut ki külföldre, de ennek ellenére legyen elég 2 hét. Nagy hibát követünk el ha engedünk a nyomásnak és belegyezünk a 30 napba. 30 nap irgalmatlanul hosszú idő, képzeljük el ezt egy két vagy három szobás panellakásban, de még egy családi ház sem elég nagy, hogy egy idő után ne legyen terhünkre a vendég. Nem beszélve az étkeztetésről, kirándulások, programok biztosításáról.
Én láttam ilyet, kicsit be is segítettem, de láttam azt is, hogy mennyire megviseli idős ismerősömet az egykori tanulóköri társnak és feleségének 30 napon keresztül való kísérgetése. A tankörtársak idős emberek voltak, a vendég felesége jóval fiatalabb volt. Nyár volt, kánikula, idős ismerősöm nagyon nehezen bírta.
Az itteni lehetőségek különfélék lehetnek. Amikor én Donyeckben jártam mi egy 55 négyzetméteres panelban laktunk, volt egy nagyobb és egy kisebb szoba. Oda lehetett volna meghívni a kinti kísérőmet, ha kedvező választ adtam volna a kérésére. Jobb a helyzet, ha van egy nyaraló, vagy azt oda lehet adni vagy a lakást. Így sem lehet magára hagyni a vendégeket, programokat kell szervezni nekik, bár kétségtelen lehet lazítani és nem minden napra kell ezt megtenni. Nekem voltak ilyen vendégeim, több mint harminc éve vagyunk barátunk, Mályiban voltak, élvezték. Egy házaspárról és egy nagyfiúról van szó. Elvittem őket ide-oda, Pestre is. Onnan Siófokra is lementek saját maguk egy napra, úgy gondolom elégedettek voltak. De velük is első alkalommal közöltem, hogy én 2 hétre gondolok. Megértették, mindig is úriemberek voltak, most is azok. Egyébként nem ők kérték a lehetőséget hanem én ajánlottam fel, amit ők örömmel elfogadtak.
Aztán egy kollégámmal is fogadtunk egy vendéget közösen, ők valahová elutaztak 2 hétre, az asszonyka jól megvolt a miskolci panellakásukban. Pestre szintén én vittem fel, egy ottani kollégiumban szálltunk meg. Egy másik barátomék a panellakásukban fogadták a baráti házaspárt, Pestre én vittem fel őket, ott az ő egyik barátja látta vendégül 3 éjszakára a vendégeket szintén a 2 szobás panellakásukban. Végezetül az előbb említett kollégával fogadtuk egy közös barátunk fiát és menyét is. A kollégiumban helyeztük el őket, fiatalok voltak, viszonylag jól elboldogultak nélkülünk is.
A felsoroltaknál közös volt, hogy több éve, sőt évtizede ismertük a meghívottakat, baráti szálak fűztek bennünket egymáshoz. Egy barátért természetesen vállal áldozatokat az ember. Anyagiakat is, időbenit is és fáradtságot is. Egy pár napos ismeretség után természetesen az ember nem vállal fel ilyesmit, igazából kérni sem lett volna szabad abban a bizonyos esetben, amikor tartózkodóan nyilatkoztam. Én úgy fogalmaztam néhány nappal ezelőtt, hogy aránytalan volt a kérés. Nagysága nem állt arányban a közöttünk lévő kapcsolat szorosságával.
Azért az aki gyakran megfordult a Szovjetunióban gyakran került olyan helyzetbe, hogy szóba került a meghívás. Ilyenkor az ember többnyire elmismásolta a dolgot, mert bár az ismeretség régebbi volt, de nem közelítette meg a barátságot, amely esetén viszont csak segít az ember. Ilyen esetekben a korábbi vacsorameghívások már elmaradtak, amit az ember megértéssel fogadott.
Most nem ígérek semmit a jövőre vonatkozólag, mert másról is kellene írni, de még azért néhány írás kijön ezekből a mostanában írottakból. Hamarosan jelentkezem velük.
