Nemrég fejeztem be a címben említett könyvet, persze könyvtárból kölcsönöztem, nem fogok én már pénzt költeni könyvekre. Régóta szerepelt a listámon, aztán most hogy újra járok könyvtárba kihoztam.
A könyv a Szovjetunió afganisztáni háborújáról szól. Arról a háborúról amelynek több célja is ismert volt akkoriban. Az egyik úgy szólt, hogy erre a beavatkozásra az ország déli határainak megvédése érdekében van szükség, egy másik pedig az, hogy tulajdonképpen itt az afgán népnek nyújtott internacionalista, testvéri segítségről van szó. A katonák lakóházakat, iskolákat építenek, az orvosok gyógyítják az afgán kisgyerekek. A hazugságok hamar kiderültek, hiszen a békés építőmunkának és gyógyító tevékenységnek nem esik áldozatul sok fiatal katona, orvos és ápolónő, mert az említettekből sokan érkeztek haza holtan, cinkkoporsóban. Ezeket a halottakat eleinte igyekeztek eldugni a temetők rejtettebb zugaiba, aztán már a hatalom is rádöbbent, hogy ennyi embert nem lehet titokban eltemetni és ezután - igaz elszórva - de bárhová temethették a családok hozzátartozóikat. Én 1983-tól jártam ki a Szovjetunióba évente kétszer 1-1 hónapra, sok ilyen sírt láttam temetői bolyongásaimban, a fejfákon kopaszra nyírt kiskatonák, helyenként tisztek fényképeivel.
Volt igazság abban, hogy a déli határok védelméről is szó volt, hiszen Afganisztán valóban délen volt. Csak itt nem néhány határ őrs megerősítéséről volt szó, hanem az országba való bevonulásról, igaz hívták őket. Nagyon nem mélyednék el a politikai vonatkozásokban, elég ha annyit mondok, hogy a könyv szerint csak néhány órával előzték meg az amerikaiakat.
Ennek a háborúnak nagyon sok áldozata volt, többnyire fiatalok. Itt harc folyt, a könyvből kiderült az is, hogy nagyon sok helyi lakos is áldozatul esett a harcoknak. Az elesett szovjet embereket aztán cinkkoporsóba helyezték és úgy szállították haza a családhoz. Ezeket a koporsókat felnyitni már nem lehetett, de jó is hogy így volt. Hiába érezték a hozzátartozók, hogy meg kellene bizonyosodniuk tényleg az ő fiuk fekszik-e ebben a bádog dobozban, ez az intézkedés őket is védte. Van a könyveben egy párbeszéd, amikor két anya beszélget, mindkettőnek így tért haza a gyermeke. Az egyik kérdezte, hogy bűz volt-e? Volt, felelte a másik, sőt kis fehér nyüvek is a földön...
Ami nekem egy kicsit hihetetlennek tűnik, mert ha ezek cink koporsók voltak, akkor ezek, hogy úgy mondjam forrasztással légmentesen lezárhatók. Persze csak ha precízen végzik munkájukat azok, akiknek ez a dolguk. Szintén a könyvből tudom, hogy ezek az elhunytak heteket töltöttek még el különféle helyeken mielőtt egy néhány fős "bizottság" átadta a koporsót a családnak. Nem a városi hullaház hűtőkamrájába kerültek ezek a koporsók, hanem a családnak lettek átadva. Most is hihetetlen számomra, hogy a lakásra szállították ki.
Nem részletezném tovább ezeket a dolgokat, csupán annyit tennék még hozzá, hogy kegyeleti dolgokban mi nagyon sokkal előttük jártunk. Én láttam koporsót a temetőben félre téve a bejárat mellett, miközben egyetlen hozzátartozót sem láttam a közelben. A buszok eleve úgy voltak gyártva, hogy alul elférjen egy koporsó néhány koszorúval, felül pedig az utasok, temetés esetén a temetésre menők. Láttam olyat, hogy egy fedett teherautóban ült 2 padon 4 hozzátartozó közöttük pedig a koporsó. Én már messziről felismertem mit szállítanak, mondtam is a főnökömnek, hogy figyeljen mikor melléjük érünk, nem tévedtem.
Személyes élményem volt, hogy társaságban voltam Moszkvában, eszegettünk, hallgattuk a tósztokat, ittuk a vodkát, szóval ünnepeltünk. Egy házaspár elég ideges volt, elég hamar el is mentek. A háziak mondták később, hogy a fiuk sorozás alatt van, attól rettegnek, hogy Afganisztánba viszik a gyereket.
Hát attól lehetett is. Ott bizony könnyű volt meghalni. Ment az ember a harcjárművel, egyszer csak ráfutottak egy aknára, rögtön 6 halott. Meg néhány sebesült, kinek egy végtagja, kinek kettő, kinek több is áldozatául esett a robbanásnak. Nem tudom kinél olvastam, hogy a Nagy Honvédő Háborúból hazakerült egy ember, egyetlen végtagja sem maradt. Naponta kitolták egy fából és golyóscsapágyakból eszkábált kocsival az udvarra, ahol órákat ordított, hogy ölje már meg valaki. Kockaembernek hívták. Hát innen a 10 év alatt elég sok kockaember tét haza. Aztán véget ért a háború, egy vesztes, szégyellnivaló háború, ilyenkor a visszatért nyomorékok nem hősök, hanem terhek a társadalom nyakán. A vesztes 10 évre, a sok áldozatra emlékeztetnek bárhol jelennek is meg ezek az "afgánok" ahogy az afgán veteránokat hívták. Szép nyugdíj helyett csekély járadékkal szúrták ki a szemüket, lakásról sem volt már szó mint korábban. Egy idő után ezek az "afgánok" szervezetekbe tömörültek, de nem sok eredményt értek el a hatalomnál. Aki jól ismeri a Szovjetunió berendezkedését, tudja, hogyan működött a rendszer. Mint ahogy Lukács György mondta, minden vezető poszton egy-egy kis Sztálin (vagy Brezsnyev) ült, aki igyekezett legalább úgy viselkedni mint az említettek. Az ő gyerekeik nem haltak meg Afganisztánban, ők megúszták ezt is, még pénz sem kellett hozzá, elég volt a jó kapcsolat. Aztán ezek beszéltek lenézéssel, fitymálóan az ott megnyomorodott fiatalokkal.
Én éppen Moszkvában voltam mikor Brezsnyevet temették. A kollégium társalgójában olyan 10-en néztük a temetést. Szemernyi megrendülést nem éreztek az ottani emberek. Néhány nappal a temetés után mentem busszal a repülőtérre, akkor már elneveztek egy várost Brezsnyevről. Beszélgetésbe elegyedtem néhány elég magas rangú katonatiszttel, kérdeztem hová mennek? Mondták, hogy Brezsnyev városba. És röhögtek. Nem jóízűen, inkább gúnyosan.
Nekem úgy jött ki a lépés, hogy Moszkvában voltam amikor Andropov, Csernyenko és a hadügyminiszter - már a nevére nem emlékszem, de nem is érdekes - meghalt. Egy társasában meséltem, amikor az egyik hölgy, egy egyetemi oktató megjegyezte, hogy "T. jöjjön gyakrabban hozzánk". Hát így gondolt a szovjet nép a szolgáira mert őket egymás közt csak így nevezték az egyszerű emberek, hogy a nép szolgái. Sokáig tudnám még folytatni, de nem teszem.
Talán még annyit, hogy a szerző Szvetlana Alekszijevics időközben Nóbel-díjat kapott, többek között ezért a művéért is. Amely tulajdonképpen beszélgetéseket tartalmaz onnan hazatértekkel, valamint az onnan nem hazatértek hozzátartozóival. Ajánlom mindenkinek elolvasásra. A könyv első kiadása több mint 20 éve volt, miután egy recenziót nemrég olvastam, gyanítom újra megjelent.
A két borítót itt láthatjuk az egyik a moly.hu-n, a másik pedig www.mai-konyv.hu-n található. Ez az újabb kiadás.
Van egy film is amit érdemes azoknak megnézniük akik vizuálisan szeretnének többet látni erről a háborúról. A címe 9. század. Nagyon jó orosz film, ritkán lehet ilyet látni. Mintha a rendező maga is ott lett volna.
Végezetül néhány link (sajnos csak oroszul tudok ilyet ajánlani) a könyvről, leginkább könyvrészlet. Azért sokan tudnak még itt oroszul, nekik biztos érdekes lesz:
http://www.aif.ru/culture/book/cinkovye_malchiki_otryvok_iz_romana_laureata_nobelevskoy_premii
https://bookz.ru/authors/svetlana-aleksievi4/cinkovie_610/1-cinkovie_610.html
