Legutóbb írtam a pisztrángokról, melyekkel időnként megajándékozom magam. A szocializmusban valahogy nem voltunk elkényeztetve pisztráng ügyben, leginkább éttermekben lehetett hozzájutni. Elég drága dolog volt sült pisztrángot rendelni, nem is nagyon kaptunk rá. Odaát Kassán kicsit olcsóbban számították meg, oda jártunk pisztrángot enni. Mi itt úgy gondoltuk, nekik könnyű, ott van a Tátra a sok hegyi patakkal meg pisztránggal.
Visszatérve a hazai vizekre, akarom mondani vendéglőkre itt-ott szerepelt az étlapon, de már az árával is tiszteletet parancsolt, mert dekára volt megadva az ára. Megmondom őszintén én soha nem mertem rendelni, mert attól tartottam, hogy a végén a pincér majd kihoz egy hatalmas számlát, hogy a pisztráng ennyi és ennyi deka volt, fizessem ki. Természetesen a pisztráng már közel sem volt mérlegelhető állapotban, hogy eldöntse a vitát. Na szóval, zűrös ügy volt ez, jobb volt elkerülni, így sok év távlatából visszaemlékezve is.
De azért egy kicsit játszunk el a gondolattal. Nyilván ez akkor működött volna korrekten ha azonmód öltönyösen nyakkendősen bevonulok a konyhába, a séffel megejtjük a mérlegelést, az eredményt írásban rögzítjük két példányban. Természetesen ha ezután visszatérek a kedveshez az asztalhoz, hogy kivárjam azt, hogy kihozzák a sült pisztrángomat nem csináltam semmit, mert mi van ha egy nem túl becsületes séffel hoz össze a sors, aki miután távoztam lazán bevágja a többi pisztráng közé a kiválasztottat (aznap már lehet, hogy tizedszer mérte le a kedves vendég jelenlétében) és egy kisebbet süt meg. Hát igen vagy ne kezdjünk bele az egész pisztráng műveletbe, vagy azonmód öltönyösen, nyakkendősen üljünk le a sarokba és egy pillanatra se veszítsük szem elől a már közösen lemért pisztrángot.
Nyilván ez így nem működött volna, maradt hát az, hogy a pincér annyit számolt amennyit akart. Az ember meg kifizette. Már látom, hogy sokan azt gondolják: na de a pisztrángon látszik, hogy kicsi vagy nagy. Hát nagyjából igen, de korrekt pénzügyi elszámolás alapja nem igen lehet, mert az óriás élő pisztrángra is mondhatja a pincér, hogy uram, összesült. Az már csak ilyen. Erre az ember csak bólint, na persze. Mennyit is mondott főúr? Sietve követem meg azokat az étterem vezetőket, séfeket és pincéreket akiktől távol állna az efféle eljárás.
Persze lehet értelme is ennek a módszernek. Tételezzük fel, hogy az étterem által beszerzett pisztrángok mérete erősen szór egy átlagos nagyság körül. Az igazságos eljárás az lehet, hogy bent a konyhán mindet leméri a szakács sütés előtt és tényleg ez alapján számláz a pincér. Mert ez egyetlen módja, hogy akinek kis pisztrángot hoznak ki kevesebbet fizessen mint akinek egy nagyot sütnek meg. Persze itt feltételezzük az üzleti korrektséget. Ez esetben tényleg lehet értelme annak, hogy dekánként számlázzanak. Bízzunk benne, hogy ezért is történt ez.
Végezetül vajon mi a helyzet ma? Nem tudom, ha nagy ritkán étteremben étkezem nem eszem pisztrángot. Az van otthon is, ha megveszem a Lidl-ben. Így aztán nem is tudom, divat-e ez még? Szlovákiában Selmecbányán a Böhm féle étteremben szabott ára van a sült pisztrángnak. Ahogy én emlékszem minden alkalommal egy nagyjából azonos méretet szoktam kapni. Persze ma piacgazdaság van, egy étterem kikötheti a szállítónak, hogy mekkora méretű halakat kér. Persze kis tűréssel és akkor valóban felesleges ez a "dekázás".
Újabban már a gyümölcsöknél is megadják a boltokban, hogy minimális méret ennyi és ennyi. Én nem is tudom hogy oldják meg? Például lemérnek minden egyes őszibarackot? Na jó, ebben már ne mélyedjünk el.
