Morgómedve

Nézem a TV-t és összegyűlt bennem néhány dolog. Tudom, a mandulaműtétet ígértem, de van most egy fontosabb dolog. Mégpedig egy film, amit ma délután lehet megnézni a kincstári TV M2-es csatornáján. Én tegnap este kezdtem el, aztán fél óra múltán felvételre kapcsoltam a videót és csak ma reggel fejeztem be. Ez egy csodálatosan jó és értékes film, csodálkozom, hogy nem ismertem idáig. Az értéket elsősorban az jelenti, hogy az abszolút főszereplő Pécsi Sándor, aki egy szélhámost alakít, ahogy mondani szokták, briliánsan. De a nők sem maradnak le nagyon mögötte akiket megpróbál meglopni. Többet nem mondok, javaslom aki teheti nézze meg ma délután 13.15-kor az ismétlést. A film címe egyébként "Szerelem jutányos áron".

És ha már televízió, akkor bebizonyítom, hogy nem csak morogni tudok a műsorok miatt, hanem ha lehet, dicsérni is. Nemrégiben volt egy közvetítés az Egri Gárdonyi Géza Színházból, (persze felvételről), "Csörgess meg!" címmel. Meglepően jó és élvezetes előadás volt. Fiatalok adták elő, fiatalosan és hitelesen. Igazi modern darab, ritkán látni ilyesmit, kár hogy nem tudtam előre, ajánlottam volna.

Aztán néhány hete elkezdtem nézni egy másik darabot is, amit történetesen itt Miskolcon vettek fel, a címe "Portugál". Emlékszem arra is amikor Miskolcon ment, az ismerőseim említették, én nem láttam. Elkezdtem nézni, de annyi trágárság zúdult rám, hogy 15 perc után kikapcsoltam a TV-t és inkább azon morfondíroztam, mit is keres egy ilyen darab a televízió képernyőjén? Persze tudom, a trágár és obszcén szavakat használók is itt vannak körülöttünk, ők is a világegyetem részei, de úgy gondolom, hogy  nem a televízióban kell bemutatni őket. Sőt tovább megyek, sehol nem kellene bemutatni ezeket az embereket. Nem olyan jelentős tényezői ők a társadalmunknak, hogy foglalkozni kellene velük. Éljék ők csak a maguk primitív életét a kocsmák mélyén, ne foglalkozzunk velük. Ilyen szinten legalábbis ne, hogy a televízióban százezrek vagy milliók láthassák. Ne felejtsük el, hogy ami a rádióban vagy TV-ben elhangzik az mintául szolgál a fiatalságnak. Ők abból indulnak ki, hogy ami a médiában elhangzik vagy le van írva az elfogadott, azt szabad. Régen is ez volt a meghatározó, ezért is gondoltuk úgy hogy csúnyán beszélni nem illik. És ez annál inkább igaz, minél több ember előtt történik. Kettesben az ember szabadabban fogalmaz, de már 8-10 ember előtt is vissza kell fognia magát, nem beszélve egy néhány tízfős társaságról. A trágárság végképp nem való a nyilvánosság elé. Kettesben vagy nagyon szűk baráti társaságban néha én is elengedem magam, de a majdnem négy évtizedes egyetemi pályafutásom alatt nagyon indulatba kellett jönnöm, hogy hallgatók tőlem csúnya szavakat halljanak. Én is ismerek ilyeneket, tudok róluk, néha használom is őket, bár annak nagyon súlyos okai kell, hogy legyenek. Tehát az amit én azon az estén a televízióból hallottam számomra végképp irritáló és nem odavaló volt. Persze, írjanak az írók ilyen darabokat is ha akarnak, de számoljanak vele, hogy a televízióban nem mutatják be ezeket a darabokat, sőt még nagyszínházban sem. Kamaraszínházat el tudom képzelni, ez egy szűkebb kör, különben is aki oda jár számít is valami különlegesre, valami extrára. Nem biztos, hogy erre, de nekik magasabb a tűrésküszöbük, könnyebben elfogadják.

Végezetül a szerda esténként a Duna World-on bemutatott Sára Sándor sorozatról, a "Króniká"-ról  szólnék, amely a 2. Magyar Hadsereg Don melletti pusztulásáró szól. Megmondom őszintén először fanyalogtam mikor megláttam a  műsorújságban. Régi is, hosszú is, láttam is már vagy kétszer, szóval nem volt bennem nagy lelkesedés. Aztán elkezdtem nézni és egyre inkább érdekelt. Ma, 70 évvel az események után is érdekes a szemtanúk beszámolója történelmünknek eme szomorú eseményeiről. Mély benyomást tettek rám tegnapelőtt este egy egykori zsidó munkaszolgálatos visszaemlékezései. Megtudhattuk, hogy a katonáknak is nehéz sorsuk volt a  zord orosz télben, de ezeknek a szerencsétleneknek emellett még saját honfitársaik megaláztatásait és kegyetlen bánásmódját is el kellett viselniük. Még az ő rokonszenvükre és segítségükre sem számíthattak. Akit bővebben érdekel a téma javaslom nézze meg a "Két félidő a pokolban" című filmet. Megvan a YouTube-on is, csak rá kell keresni

Jó film Sára Sándor filmje, mert hiteles, mert jól választotta ki riportalanyait, akiknek szájából meggyőző erővel hangzanak az elmondottak. Szerda esténként 20.00 órakor láthatjuk a Duna World csatornán. Még nem késő bekapcsolódni.

Mondandóm végére értem, legközelebb most már tényleg a mandulaműtét jön.

Pénteken szakestélyen voltam. A végzős bányászok (akik már régen nem csak bányászok) tartották a Szalagavató Szakestélyüket. Jó szakestély volt, kitartottam végig, csak a hivatalos rész után jöttem el. Szakestély közben volt egy gondolatom, hogy felszólalok, de aztán láttam, hogy van felszólalás elég, ezért úgy gondoltam talán majd máskor. Így aztán csupán figyeltem és énekeltem miközben időnként legyűrtem egy-egy zsíros kenyeret, ecetes hagymával meghintve. És persze hogy jobban csússzon besegítettem egy kicsit jófajta árpalével is.

Jók ezek a zsíros kenyerek, csak szó ami szó, kicsit vastagon kenik meg ezeket a kenyereket.  De nem nagy gond ez sem, ettől még jól esik a sör mellé. Egyébként komoly előrelépés történt a zsíros kenyerek frontján is. Régebben megvették a boltban a zsírt, rákenték a kenyérre és kész. Újabban viszont kicsit feldobják ezt a bolti gépzsírt, ahogy én szoktam nevezni. Jó két hete egy kisebb rendezvényen utána is jártam a dolognak. A recept a következő: csinálnak egy jó pörköltet, amiből nem sajnálják a hagymát. A húst a szokásosnál jóval tovább főzik, tulajdonképpen szétfőzik és ezt az egészet felengedik a bolti zsírral. Így az kap egy kis színt, ízletesebb lesz és az apró húsdarabok pedig fölöttébb kívánatossá teszik magát a zsíros kenyeret. Fogyott is rendesen a környezetemben.

Visszatérve a szakestélyre, volt Krampapmpuli  is ami egy selmeci specialitás. Sok minden kell bele, az alap az bor, de kell bele sok rum is, valamint dió, aszalt gyümölcsök és még sok egyéb. Forrón tálalják, először a lét issza meg az ember utána pedig a korsó alján megmaradt darabos alkotókat eszegeti meg. Finom dolog ez, én már egy ideje nem nagyon szoktam kérni belőle mert kicsit megzavarja a fejem, de most én is megkóstoltam, éppen csak egy keveset. Jól esett. A felszólalás meg a 20 évvel ezelőtti mandulaműtétemről szólt volna meg még sok egyébről, de mint írtam, lemondtam róla. Itt viszont legközelebb elmesélem.

Hát úgy, hogy állandóan nyomják a fogyasztó képébe. Csodálkozom, hogy ezt azok nem tudják, akik kifizetik ezeket a reklámokat. Mert én úgy tudom, hogy ezekért fizetni kell, mégpedig annak a TV csatornának amely leadja. Sőt azt is tudom, hogy másodpercekben mérik a kifizetendő összeget. Nyilván van valami kedvezmény ha nagyobb tételről van szó, de azért mégiscsak a kifizetendő összeg folyamatosan nőhet az igénybe vett reklámidővel. Ha meg így van akkor a szerencsétlen TV néző elkezd gondolkodni azon, hogy vajon miért éri meg egy reklámozónak egy halom pénzt kifizetni egy reklámért, sokkal többet mint az indokolt lenne, tetejébe még ellenkező hatást is kiváltatni a reklámjával? De a TV néző nem csak gondolkodik, hanem ideges is ha gyakran látja ugyanazt a reklámot.  Ideges attól amit maga körül lát, ideges ha a jövőjére gondol, és ideges ha egy bizonyos reklámot egy óra alatt mondjuk tizenötször kell megnéznie. Gyakran egy reklámblokkban kétszer is. És először csak ideges, aztán idegesen kap a távirányító után, hogy levegye a hangot aztán még idegesebb ha a reklám végén elfelejti visszavenni és emiatt lemarad a következő műsor elejéről. És közben meg azon jár az esze vajon mi van a háttérben? Valamelyik cég egy halom pénzzel akarja támogatni a csatornát és csak így tudja megtenni? Vagy megmaradt egy csomó pénz amit nem akarnak a költségvetésbe befizetni inkább elverik így? Vagy úgy gondolják így jó a reklám és azok akik tanulták nem mondják meg nekik, hogy így ez nem jó? Rá nem jövök miért történik ez az ablakon való pénzkidobálás.  Egy biztos, a dolog duplán okoz kárt. Egyrészt  pénzbe kerül, másrészt pedig én akkor sem venném meg a reklámozott terméket ha érdekelne. Egyszerűen már ellenérzést kelt bennem és ellenszenvvel nézek rá a polcon. Ezt akarták? Hát elérték. De úgy gondolom, nem csak nálam. Hogy nem veszik észre?

Azért voltak Moszkvában érthetetlen dolgok is, mint például ez a fénymásolás. Mert azért az tényleg érthetetlen a közönséges halandó számára, hogy amíg a Szovjetunió első számú könyvtárában csak 100 főnek fénymásoltak egy nap, addig a tőle 10 perc járásra lévő Országos Műszaki Könyvtárban korlátlanul lehetett másoltatni. Én naponta másoltattam 40-50 oldalt és a kutya sem tette szóvá. Erre a mai napig nem találok magyarázatot.

A telefonálás más tészta. Első körben ezt sem értette az ember, aztán valamiféle magyarázatot csak kitalált. Mert az ember ilyen. Nehezen fogadja el az érthetetlen dolgokat így aztán agyal, hogy vajon mi lehetett annak az oka, hogy a nyolcvanas évek végén a Szovjetunió első számú telefonközpontjában a Gorkij utca elején 2 órát kellett várni amíg kapcsolták a mi miskolci lakásunkat. Viszont ha elmentem bármelyik barátomhoz, onnan közvetlenül tárcsázhattam a számunkat. Mert a dolog tényleg így működött akkoriban.

Mielőtt tovább mennénk vessünk egy pillantást erre híres Központi Telefonállomásra, amely mint látjuk idén 160 éves:

Vagyis az ember elment a fent említett Telefonközpontba, kifizetett 3 rubelt egy 3 perces telefonbeszélgetésért aztán leült és várt. Nem egyedül, a teremben mindig voltunk vagy harmincan, sokszor ülőhelyre is várnunk kellett. Körülöttünk körben számozott telefonfülkék voltak és egy hangszóróból szinte folyamatosan hallottuk, hogy melyik hívó melyik fülkébe menjen be. Miskolc esetében még azt is bemondták, hogy Magyarország. Mindezt az egészet színesítette az, hogy a fülkékben gyakran kiabálni kellett, hogy például Minszkben, Bakuban, Tbilisziben vagy Vlagyivosztokban megértsék azt amit a telefonáló a kagylóba mondott. Nem a távolsággal volt a probléma, hanem a telefonvonalakkal.

Ennek megfelelően tehát üldögélt az ember sokadmagával egy nagy teremben és hallgatta a telefonálók kiabálását, miközben igyekezett nem elszalasztani a pillanatot amikor őt hívják valamelyik fülkébe. Én mindig sikeresen meghallottam, de sokszor megfordult a fejemben mi lenne ha nem hallanám meg? Arra nem gondoltam, hogy még egyszer hívnának. Ez azokban az időkben nem volt szokás. Nyilván ha ragaszkodtam volna a  telefonáláshoz újabb 3 rubelért üldögélhettem volna még egy darabig a nem akármilyen hangzavarban.

Ezzel szemben ha elmentem bármelyik barátomhoz onnan simán tudtam hazatelefonálni. Tárcsáztam a 8-as számot, aztán a 36-ot, ami ugye Magyarország száma, majd Miskolc körzetszámát és a lakásom számát és hipp-hopp már beszélhettem is. Na ez hogy a csudában volt? A Szovjetunió Első Számú Telefon Állomásáról, amely szintén bekerült a rendesebb orosz nyelvkönyvekbe 2 órai várakozás után tudtam hazatelefonálni, a cimborám lakásáról pedig azonnal, ahogy mi neveztük korábban, crossbar rendszeren keresztül hívhattuk a lakásomat. Közvetlen tárcsázással, automatikusan, kezelő közreműködése nélkül.

Hát ezt nem értette akkoriban senki. Először arra gondoltunk, hogy nyilván nem kell hagyni, hogy a nép elkényelmesedjen. Csak üldögéljen az utazó ha már Moszkvában jár. Az is meglehet, hogy amikor megépítették a crossbar rendszert Moszkvában is, az ország felelős vezetői úgy dönthettek, hogy ha már megvan ez az egész minek szétbontani, egyébként is nem árt ha rajta tartjuk a szemünket a vidékieken és a külföldieken. Igaz, hogy ide csak a csóró külföldiek jártak, hiszen a gazdagabbak a szállodai szobájukból közvetlenül telefonálhattak. Én mindenképpen nevelő hatást véltem felfedezni ebben a szívatásban. Mert nem volt más, hiszen a technikai lehetőségek már megvoltak a közvetlen tárcsázásra is.

Végezetül egy érdekesség. Az alábbi képet 2010 januárjában készítettem egyik jobb szállodánk halljában, közel a Recepcióhoz. Nyilván arra szolgált, hogy ha valaki telefonálni akart a Recepció ide kapcsolta a hívott felet. A hívó pedig innen tudta lebonyolítani a beszélgetését. Kíváncsi lennék az utóbbi időkben milyen gyakorisággal vették igénybe a szálló lakói ezt a fajta szolgáltatást?

Mint látjuk egyszerre két ügyfél is beszélhetett. Bár az is lehet, hogy ez is része a manapság divatos retró hullámnak. Király lehet mobil telefonnal a zsebben felhívni a nagyit, megmutatni a gyerekeknek hogyan is éltünk mi, amíg nem volt mobil telefon. Hát így.

Eléggé sok gondot okoz nekem mostanában, hogy újabban nem csak az írás vált bizonytalanná itt a Freeblog-on hanem már az olvasás is. Sajnos már a Morgómedve olvasása esetén is gyakran kap hibaüzenetet az ember. Aggasztóbbá teszi a helyzetet, hogy még azokat a hibákat sem javították ki amiket legutóbb szóvá tettem. Szóval röviden és tömören ez az egész rendszer több sebből vérzik. Ilyenkor szokott az ember azon gondolni, hogy elköltözik máshová, ahol megbízhatóbban működnek a dolgok. De ahogy néztem nem könnyű dolog ez, egyelőre nem látom azt, hogy hogyan tudnám elvinni az eddigieket az új helyre.  Az is lehet, hogy az új helyen már foglalt a Morgómedve név, másikat kellene keresni és  elfogadtatni az olvasóimmal. Úgy hogy nehéz dolog ez, egyelőre maradok. Kérem hűséges olvasóimat fogadják megértéssel és türelemmel ha olvasáskor hibaüzenet kapnak, talán egyszer visszatér még a korábban megszokott megbízható működés, beleértve a kereshetőség lehetőségét is, mert ez sem megy még. Bár ehhez tudnék javasolni egy módszert, én is így csinálom mióta nem megy a keresés funkció. A http://www.google.com keresőjét kell használni mégpedig oly módon, hogy a keresendő kifejezéshez egymás mellé beírjuk a blog elérhetőségét (morgomedve.freeblog.hu) valamint a keresett szót is. Nagy valószínűséggel elsőre megtaláljuk azokat az írásokat amelyekben a keresett szó szerepel. Egyelőre ennyi ötletem van, szegény ember vízzel főz alapon.

Még a nagy szerver karbantartás előtt írtam a "Moszkva nem hisz a könnyeknek" című szovjet filmről és akkor azt ígértem, hegy ennek kapcsán majd írok még valamiről. Aztán jött a karbantartás, elég hosszú volt, én meg szépen elfelejtettem, hogy mit is akartam írni. Már letettem róla hogy valaha is eszembe jut, amikor tegnap este végre beugrott. Hát persze, a Lenin Könyvtárról. A dolog pedig azért jutott eszembe mert a film egyik főszereplője úgy gondolta, hogy férjnek kiválóan megfelelne valami tudós  bagoly, egy kandidátus vagy egy professzor, és ilyet legkönnyebben talán a Lenin Könyvtárban lehet találni. Be is ült olvasgatni, aztán szünetben lement a dohányzóba is, szóval sokféle praktikát bevetett, hogy szert tegyen valami jó partira. Végül is nem tett szert, sőt igen rossz partit csinált. Igaz nem a tudomány hanem a sport világából, de nem folytatom, inkább nézzük meg a filmet.

És akkor következzék a Lenin Könyvtár. Életemnek egy bizonyos szakaszában elég sűrűn megfordultam itt, de aztán rájöttem, hogy ha a saját dolgaimmal is haladni akarok akkor érdemesebb inkább az Országos Műszaki Könyvtárba járnom. Itt ugyanis a katalógusban mindenféle érdekes olvasmányokat találtam aminek viszont semmi köze nem volt ahhoz amiért én Moszkvába jártam. Maga a könyvtár világhíresség, nem véletlenül szentelt minden orosz nyelvkönyv legalább egy olvasmányt ami erről szólt. Hogy érzékeljük grandiózusságát talán vessünk egy pillantást az alábbi képre:

Láthatjuk, hogy nem egy inci-finci épületről van szó. Bár ismerve a szovjet ideológiát (miszerint mindenből nekik van a legnagyobb, még kerti törpéből is) kicsit gyanúsnak találhatjuk ezt a hatalmas épületet, de tanúsíthatom hogy tényleg nagyon sok anyag található benne, a termek pedig nagyon sok elmélyülni vágyó tudós embert tudnak egy időben magukba fogadni. Egyedül a fénymásoló kapacitás nem volt elegendő, ráadásul még azt sem mondhatom, hogy ennek ideológiai okai voltak, hiszen onnan 10 perc gyaloglásra a Műszaki Könyvtárban korlátlanul másoltathatott bárki, oldalanként 10 kopejkáért. És ha már elkezdtem ezt a fénymásolást fejezzük is be.

A dolog itt úgy működött, hogy azok akik szerettek volna másoltatni jóval a nyitás előtt ott voltak a bejáratnál és szépen sorba álltak. Mint tudjuk a Szovjetunióban volt a sorban állásnak a legfejlettebb kultúrája. Szóval sorba álltak és amikor megjelent egy szigorú tekintetű hivatalnok (többnyire nő) hogy kiragasszon egy vagy két A/4-es lapot az ajtóra, rögtön megmozdultak, hogy sorban egymás után feliratkozzanak.  Naponta 100 aláírást fogadtak el, tehát a Szovjetunió legnagyobb könyvtárában ennyire futotta a másolási kapacitás. Aztán mikor kinyílt az ajtó szinte rohant mindenki aki feliratkozott, hogy minél előbb elvegye a polcokról a neki kikészített anyagokat és lehetőleg ne századiknak érkezzen a fénymásolás helyszínére.

Aztán mikor az ember ezt elintézte végre beülhetett az Olvasóterembe amelyben szigorú rend uralkodott. Mindenekelőtt csendnek kellett lenni. Ami persze érthető és értékelhető. Aztán óránként volt szellőztetés. A pincében lévő büfében kiváló söröket lehetett kapni, amit a város más pontjain nem nagyon, kivéve a drága szállodákat. Én több alkalommal szereztem be ezekben a büfékben méltán híres NDK-s söröket. Bizonyára emlékszünk még a Radeberger és Berliner sörökre. Hiába no, a tudós embert meg kell becsülni, gondolhatták a nép szolgái, ahogy a nép a vezetőit nevezte akkoriban. Azért túlzásokba nem estek, gondoljunk csak a fénymásoló kapacitásra. Érdemes megnézni néhány képet az olvasótermekről is, hogy jobban magunkba szívhassuk a könyvtár "levegőjét":

A középső kép nekem is szokatlan, ilyen zsúfoltságot én azért nem láttam. Inkább ez a kép volt jellemző, bár azért a székek nagy része foglalt volt, nem úgy mint itt.

Még egy dolgot érdemes megemlíteni. Amikor az ember bement a könyvtárba a bejáratnál (és a kijáratnál is) egy-egy rendőr, többnyire nő állt, és megnézte miféle papírokat és mappákat szorongatunk a kezünkben. Ezeknek be- és kivitelét nem korlátozták, de megnézték nincs-e köztük könyvtárból származó anyag. Könyvek bevitele ezekbe a könyvtárakba szóba sem jöhetett.

Végezetül egyik barátom mesélte, hogy fiatal kutatóként egyszer sorban állt valamikor a könyvtárban amikor egy idős, testes férfi furakodott előre. Persze a sorban állók morogtak, erre megfordult és dölyfösen csak annyit lökött oda, hogy "Kaganovics vagyok". Vagyis Sztálin közvetlen munkatársa az ötvenes évek elején. Hogy hogyan végződött a dolog már nem emlékszem. De nem is ez az érdekes. Egyébként szerintem mindenki kitalálja.

Bizonyára sokan észrevették, hogy napokon keresztül nem lehetett elérni a Freeblog szerverét. Egy darabig semmi nem volt kiírva, aztán csak kiírták, hogy karbantartás van, pillanatokon belül jönnek vissza. Hát ha nem is pillanatokon belül, de úgy tűnik visszatért a normális állapot, újra lehet olvasni a blogokat, köztük a Morgómedvét is.

Azért amíg a karbantartás folyt körülöttem is zajlottak az események. Például múlt hét csütörtökön úgy döntöttem, hogy kiköltözöm a tanszéki szobámból. Ami nem is igazán szoba volt, hanem inkább egy laboratóriumféle. Úgy gondoltam, hogy mivel már nagyon ritkán járok be az egyetemre nem érdemes azt a felelősséget vállalni ami azzal jár, hogy ha a drága eszközökből valami eltűnik én is azok között legyek akik hibáztathatók. Így aztán kedden és szerdán még elbeszélgettem olyan vendégeimmel akikkel ott szoktam találkozni, tegnap pedig összeszedtem a cuccaimat és leadtam a kulcsot. Ha ezután találkoznom kell valakivel akkor sem lesz gond, elég nagy az egyetem, hogy leüljünk valahol.

Mint ahogy szerdán is találkozni fogok két ifjú hölggyel akik a Balekoktatás keretein belül valami feladatot kaptak velem kapcsolatban. Őket az egyik büfébe hívtam, kipróbálom ezt a megoldást. Egyébként tegnap este kint voltam az Egyetemvárosban, ugyanis másik két jövendő balek hölgy azt a feladatot kapta, hogy süssenek nekem palacsintát. Ami nagyon szép és jó feladat, imádom a palacsintát. Így aztán este 6-kor ott voltam a kollégium egyik konyhájában ahol - mint egy látványkonyhán - szemem előtt sütötték a palacsintákat. Egyébként tényleg finomak voltak ezek a palacsinták, volt túrós, lekváros és pudingos. Nekem ez utóbbi teljesen ismeretlen volt, soha nem ettem még ilyent, viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen finom lehet.

Aztán amíg ott ültem átvehettem a valétaelnöktől a Szalagavató Szakestélyre szóló meghívómat valamint a Leányvári Boszorkák Baráti Társaságának elnökétől a nevemre szóló bögrét  is. Gondolom mindenki kitalálja, hogy ezt a baráti társaságot lányok alkotják. Ezt azért most kaptam meg mert amikor a szakestély volt én nem tudtam elmenni, akkor utaztam Esztergomba a 45 éves találkozóra. Úgy hogy zajlik az élet, csak győzzem. Egyébként érdekes volt az esti Egyetemváros. Minden karon zajlanak a balekoktatások, az elsősök most ismerkednek a selmeci hagyományokkal, hogy néhány hét múlva a balekvizsgákon bizonyítsák be, hogy  jól elsajátították a hallottakat. Nagyon sok fiatalt láttam egyenruhában amint siettek a balekoktatásokra. Ők az idősebbek, ők tanítják az újonnan jötteket. Aztán láttam fiatalokat szépen kiöltözve de nem egyenruhában, ők azok akik most tanulják a hagyományokat.

Közben megint beiratkoztam egy Bűnmegelőzési Tanfolyamra, ez most az idős korúakkal kapcsolatos bűncselekményekkel foglalkozik. Kicsit nagyobb lélegzetű lesz mint a tavalyi volt, eltart márciusig és annyiban eltér a tavaszitól, hogy itt gyakorlatok is lesznek. Ezeknek keretében elhangzott, hogy börtönlátogatás is lesz, aminek külön örülök, mert régóta érdekel a börtönök világa.  Egyszer voltam egy börtönben  de csak egy külső részen, ami ugyan már a falakon belül volt, de volt egy belső rész is ahová mi már nem mehettünk be. Lehet, hogy el tudtam volna intézni, hogy meglátogathassam a börtönt de aztán letettem róla mert annyira közeli azért nem volt az az ismeretség amely a segítségemre lehetett volna.

Egyébként az a másik látogatás az úgy volt, hogy kötelet ellenőriztünk egy helyen ahol börtön is volt, aztán amíg a műszeres ellenőrzés folyt beszélgettünk a minket fogadó fiatalemberrel akitől megtudtuk, hogy a börtönben egy jelentős kapacitású varroda is működik ahol ágyneműt, munkaruhákat és sok egyebet varrnak a túlnyomórészt hosszú idejű fogvatartottak. Tulajdonképpen nem is ez volt új számunkra mert ezt eddig is tudtuk, hanem az, hogy ott lehet venni úgynevezett géprongyot amit az üzemekben és gyárakban lehet jól hasznosítani, például gépek takarításához. Kollégám rögtön lecsapott a lehetőségre, és megkérdezte lehetne-e venni? Kis protekcióval lehetett. Na ekkor mentünk mi be kocsival a börtönbe de csak egy darabig, onnan már más vitte tovább a kocsit. Mi meg közben nézegettük a falakon sétáló őröket akik teljesen úgy néztek ki mint az amerikai filmekben, még a puskájuk is olyan furcsa, rövid csövű volt. Nem is vállra akasztva hordták, hanem kézben tartották. Aztán mikor néhány nap múlva kibontottuk a bálákat a fiúk a műhelyben találtak egy szép nagyméretű fehér köpenyt is, amit félretettek nekem. Valóban nagyméretű volt, de azért annyira nem, hogy jó legyen rám. Pedig milyen jó lett volna bemenni benne órára és elmesélni kik is varrták ezt a fehér köpenyt. Mikor építkezés miatt el kellett hagynunk a tanszéket ezt az egy fehér köpenyemet tartottam meg, csupán azért mert nem akárkik varrták. Úgy gondolom kikerült Mályiba, mert itthon azért ilyesmire már nincsen hely.

Visszatérve a tanfolyamra érdekesnek tűnik, az időmbe meg aztán tényleg belefér. Lassan be is fejezem, jön föl szépen a nap, lehet, hogy megint jön a karbantartás aztán hiába igyekeztem írni, senki nem tudja majd elolvasni.

Kellemesen telt a tegnap este. Igaz, nem borozgatás volt hanem sörözés, de az sem volt rossz. 6-ra mentem, fél 11 volt mire hazaértem, rendesen kitartottam. Persze a fiúk még maradtak, (meg az egy szem lányka is), de hát ők fiatalok, jobban bírják a gyűrődést. Egyébként a sör mellé finom zsíros kenyér volt savanyúsággal. Nekem régen esett már ilyen jól savanyú almapaprika. Szó szerint régen, szerintem több mint 50 éve. Elmesélem.

A kertünk végében lakott egy család, egy nagy család, 9 gyerekkel. Persze nem a mi telkünkön, hanem az ott húzódó utcában, csak akkoriban így mondtuk. A 9 gyerekből néhányan már felnőttek, de voltak olyan korúak is mint én, sőt kisebbek is. Szívesen játszottunk együtt, mi gyerekek. Mi csak ketten voltunk testvérek, örültünk ha többen voltunk.

Ott fordult elő egyszer, hogy vettek egy 5 literes dunsztos üvegnyi savanyú paprikát. Mikor meghozták a boltból éppen a konyhában játszottunk és igen csak megkívántuk ezt az aranysárga, egészségesnek látszó almapaprikát. Persze felbontották, hogy adjanak belőle, mi meg csak tömtük magunkba, úgy kézzel tépdesve minden nélkül azt a finom, húsos savanyú paprikát. Ha jól emlékszem a jó harmadát megettük, arra viszont már nem emlékszem hogy hányan. Ez az emlék jut eszembe minden alkalommal mikor ilyen paprikát látok vagy eszem.

Aztán van még egy emlékem erről a családról. A pectej evés. Mindig így hallottam, leírva soha nem láttam. Most természetesen beírtam a Google-ba és el is olvastam az elejét, hogy jól emlékszem-e. Jól emlékszem. Valóban pectej volt. Ez összekapcsolódott a kisborjú születésével és tényleg összehívtak bennünket gyerekeket és egy teknőből kanalaztuk a meleg túrót ami valami gyanús színű lében úszkált. Körbeültük, aztán tömtük magunkba, majd megfulladtunk. Nagyon sok volt, szerintem nem is tudtuk mindet megenni.

Ez a két emlék jutott eszembe, pedig nem is erről akartam írni. Na mindegy, hamarosan jelentkezem azzal a mondandómmal ami ma jutott eszembe, miközben néztem a "Moszkva nem hisz a könnyeknek" című filmet.

Ma már írtam egyszer ide a Morgóba, csak megfutamodtam. Néhány percnyi gondolkodás után visszavontam. Ami azt jelenti, hogy törölni nem töröltem, de azt sem szeretném, hogy kint legyen. Egy darabig ellesz a szerveren aztán egyszer lehet, hogy majd publikálom is. Majd ha igazságosabb világ lesz.

Nagy dologba viszont már nem kezdhetek mert kora este indulnom kell egy rendezvényre, az egyik hallgatói baráti kör ülésezik, én meg ott tiszteletbeli tag vagyok, tehát ott a helyem. Tudom még csak fél egy múlt, de jó lenne szundítani is egy keveset. Hajnalban ébredtem, nem tudtam már elaludni, szeretnék este fitt lenni.  A fittség nem is az ülésezéshez kell, hanem az azt követő baráti borozgatáshoz.

Így aztán most csak egy filmet ajánlanék. Kivételesen máshol láttam, én csak megörültem, hogy megvan a https://www.youtube.com -on. Csillagvirág blogjában olvastam róla és megörültem, hogy megnézhető az Interneten. Olyan kevés jó néznivaló van mostanában a televízió csatornákon, hagyjuk ott a nagy lapos dobozt, indítsuk el inkább a YouTube-on a "Magdolna nővérek" című filmet.

Járatlan vagyok a szerzői jogban, nem merem belinkelni, de szerintem ha mindenki magának keresi meg talán nem lesz baj belőle. Be kell írni a film címét a keresőbe (Magdolna nővérek) és már ki is dobja. Ott van legfelül. Angolul beszél, de van magyar felírat is ha rákattintunk alul az ikonoknál balra a képernyőszerű ikonra.  Ja igen, a cím a keresés után angolul jelenik meg, de ez ne zavarjon senkit.

Én nem írnék róla semmit javaslom olvassuk el mit ír Csillagvirág. Illetve csak annyit, hogy a film olyan világról szól ahol nem azt zárják be aki megerőszakol egy lányt hanem azt akit megerőszakolnak. És ez nem a középkorban történik hanem a 60-as évek elején Írországban. És a szerencsétlenek azt sem tudják mikor szabadulnak. Hát erről szól a film.

Néhány napja írtam egyik kedvenc filmemről, "A lovakat lelövik, ugye?" címűről. Ez a film annyira a kedvencem, hogy úgy 4 éve, amikor úgy döntöttem, hogy időnként elmegyek a kollégiumba egy-egy jó filmmel, ezzel kezdtem a sort. De haladjunk sorjában.

A dolog úgy indult, hogy látva a sok videokazettámat úgy döntöttem néhány jó filmet jó lenne megosztani hallgatóimmal is. Először arra gondoltam, hogy a tanszéki könyvtárban nézünk meg közösen egy-egy filmet. A tanszéken viszont nem volt TV, tehát először azt kellett szerezni. Érkeztek is a felajánlások, természetesen ingyen. Én ki is választottam egyet, el is hoztam. Mire idáig jutottam eszembe jutott, hogy ehhez a dologhoz azért engedélyeket kell kérnem. A tanszékvezetőmtől mindenképpen, de lehet, hogy a dékántól is. Ekkora hercehurcát nem akartam, úgy döntöttem tehát, hogy elmegyek a kollégiumba. Van ott egy klub, TV biztos van, a többit meg majd meglátjuk. Érdeklődni kezdtem, kiderült, hogy valóban van TV, videó viszont nincs, ellenben van  DVD lejátszó. Persze ha már eddig eljutottam nem hátráltam meg. Van nekem videóm, majd viszek azt is. Most már könnyű helyzetben voltam, 20 évvel ezelőtt nem biztos hogy felvállaltam volna, hogy odacipelek egy 10 kilós, fél asztalnyi valamit. Mert az első videók nagyjából ekkorák voltak. Most viszont már tényleg a hónom alatt elfért és nem is volt nehéz. Már csak egy dolog volt hátra, kiértesíteni az érintetteket. Ehhez jók voltak azok az email címjegyzékek amiket az oktatáshoz gyűjtögettem akkor már évek óta.

Ezt követően kitűztem a napot, kiértesítettem a jövendő hallgatóságot, majd a meghirdetett nap estéjén hónom alá vágtam a videót és a kazettát és megindultam a kollégiumba. Hát tömegek nem vártak az biztos. Vagy nyolcan ültek a klubban, gyanítom, hogy ők sem hozzám jöttek, de ha már ott voltak nem mentek el. Körülnézve csupán néhány embert  láttam azok közül akiknek én is írtam. Aztán valaki végigszaladt néhány szobán, így jött még vagy három. Ez már a végleges létszám volt, kezdődhetett a vetítés.  A fimet végignéztük, a nézőközönség szolid tetszésnyilvánításban részesített és mindenki ment a dolgára.

Úgy gondoltam nem adom fel. Nem sokkal később megint meghirdettem sajátos esti programomat. Ennek az lett a következménye hogy már a szobákból is eltűnt mindenki mikor híre ment, hogy megint megyek a videómmal és a kazettámmal. Amin egyébként ezúttal a "Tűz van, babám!" című Milos Forman film volt. Itt is nagyjából tízen voltunk, köztük a klubvezető is. Gondolom ő hivatalból, bár bezárhatta  volna a büfét, de nyilván már illendőségből is maradt.

Ezután feladtam próbálkozásaimat. Rájöttem, hogy itt van valami ami én nem tudok. Vagy részben tudok. Tudom, hogy az ami n e k e m jó film, nem biztos, hogy a mai fiataloknak is jó film. Ezt be kell látnom. Más környezetben nőttek fel, kicsit másabbak az értékek, tehát más fejjel is gondolkoznak. A másik amire rájöttem, hogy ezek a fiatalok minden filmet el tudnak érni ha akarnak, nincs szükségük arra, hogy az én általam vitt kazettáról ismerjék meg a világ filmtermésének színe javát. Ez egy nagy tanulság volt. Innen már órán is bátrabban ajánlottam nekik filmeket, mert tudtam, ha akarják meg tudják szerezni és meg tudják nézni. Ezért nem is gondolom, hogy nekem kellene elvinnem gyűjteményem féltve őrzött darabjait. Elég ha felhívom a figyelmüket.

Hogy mi lett a kapott TV-vel? Megkérdeztem a gazdájától mi legyen vele? Úgy tűnt örül, hogy elhoztam. Vettem néhány üveg rendesebb italt és odaadtam neki. Némiképp tiltakozott, aztán megköszönte, mint ahogy én is a TV-t. Így ért véget az én próbálkozásom, hogy közelebb vigyem a hallgatósághoz a legjobb filmeket. A szó szoros értelmében.