Morgómedve

Ezt a képet reggel kaptam több más kép kíséretében. Azóta időnként eszembe jut és meg vagyok döbbenve. Még mostanra sem tudtam megemészteni. Bízom benne, hogy azóta az elnök úr is rájött, hogy hiba volt így fogadnia munkatársait.

Dicséretre méltóak azok a próbálkozások amelyek olvasásra próbálnak rávenni bennünket. Idáig csak a könyvtárosok próbálkoztak, ősszel azonban az újságírók is megpróbálták a lehetetlent. A kezdeményezés a Műút folyóirat szerkesztőségétől valamint a Kultmélyvíz elnevezésű civil akciócsoporttól származik. A dolog lényege, hogy Miskolcon néhány telefonfülkét átalakítottak, eltüntették belőlük a telefonkészülékeket,  helyükre polcokat raktak, azokra pedig könyveket. Elképzelésük szerint az olvasók szabadon kiválaszthatták volna a könyveket, elvárás csupán az volt, hogy hozzanak helyette másikat, illetve hozzák vissza az elvitt könyveket. Bizonyára az olvasónak is feltűnt írásom múltidejűsége. Bizony ez nem véletlen, ugyanis sajnos a kezdeményezés befuccsolt. A telefonfülkék hetek óta majdnem üresen állnak, időnként megjelenik bennük néhány kötet, de azért a tartalom nagy része mégis csak odadobált reklámújság. És a nagy semmi, az üresség. De mielőtt továbbmennénk nézzünk meg néhány képet:

Itt még a fülke tele van könyvekkel, a hölgy optimistán tekint a jövőbe. Gondolom ez a kép akkortájt készülhetett amikor az akció elindult.

Aztán néhány nap múlva kíváncsi lettem mi lett a kezdeményezésből - igaz más helyszínen, de a helyszín nem is lényeges, a Villanyrendőrnél már ezt találtam:

Jól látható, hogy a fülkében csak néhány kötet található.

Itt már el is olvashatjuk a kezdeményezés lényegét.

Oldalnézetben sem látszik sokkal több könyv.

Végezetül két kislegény akik szívesen beálltak telefonom elé, hogy színesítsék botcsinálta képes riportomat. Anyuci kicsit távolabbról szemlélte a dolgokat. Ezek a képek szeptember 21-én készültek, nem sokkal azután, hogy megnyílt ez a mini könyvtár. Teltek múltak a hetek, október 2-án ismét arra vezetett az utam megnéztem mi a helyzet. Amit láttam meg is örökítettem:

Vagyis az a néhány kötet is eltűnt ami korábban ott volt.

A következő vizitálásom október 26-ra esett. A helyzet változatlan, középtájon van 3 könyv, az egyiknek hiányzik a borítólapja valamint az alsó polcok egyikére van bedobálva néhány ingyenes reklám újság.

Ez itt lent már novemberi kép, történetesen egy héttel ezelőtti. Valami történt. Valaki hozott 3 kötetet, szépen fel is állítgatta őket, hogy még hívogatóbban nézzenek vissza a buszra váró és közben nézelődő miskolciakra. Gondolom azóta már ezeket is elvitte valaki.

Végül nézzük meg honnan vehették a mostani kezdeményezők az ötletüket. Két kép Angliából ahol először próbálkoztak a mostani módszerrel:

Érdekes lenne tudni ott mi történt ezekkel a könyvekkel, mi lett a kezdeményezés sorsa?

Természetesen kis képes tudósításom a miskolci helyzetről akkor igazán kerek ha én is hozzáteszem saját gondolataimat. Amik azért nem falrengetőek. Én ugyanis úgy gondolom, hogy tiszteletre méltó mind a könyvtárosok, mind pedig az újságírók próbálkozásai. Sajnos azonban egy nép ha nem akar olvasni akkor sem fog ha az éjjeliszekrényére teszik le az olvasnivalót.

Voltak itt már tiszteletre méltó próbálkozások, de sajnos mind sikertelen maradt. Hagytak már el itt könyveket, hogy aki megtalálja majd boldogan veti bele magát, tiszteletre méltó könyvtárosok nyugágyakat vásároltak és raktak ki terekre a könyvek közelébe, a megcélzott rétegek képviselői azonban maximum kíváncsiságból jelentek meg a téren, hogy megtudják mi is ez a kipakolás? Ezzel egyébként én is így voltam, eltöltöttem egy órát az ott üldögélő könyvtáros hölgyekkel, de nem kezdtem bele egyetlen könyvbe sem. Mire is mentem volna egy regény első néhány oldalával? Viszont vettem néhány könyvet jutányos áron. Azóta a nyugágyak jó helyen vannak, a múltkoriban olvastam hogy valami rendezvényhez fel  is használtak néhányat.

Hát ez van, kedves polgártársaim, pedagógusok, újságírók, könyvtárosok. Tiszteletre méltóak ezek a kezdeményezések, de a nép ha nem akar nem fog olvasni. Hiszen könnyen megtehetnék ilyen akciók nélkül is. Három könyvtár olvasójegyét hordom a tárcámban, a könyvtárak tárt karokkal várnak mindenkit aki olvasni akar, csak be kellene menni. De az emberek nem szívesen olvasnak ma már. A kor fejlődése hozta konkurencia győzött. Az Internet, a Videó, a CD és DVD elvonja az időt az olvasástól. Hosszú ideig én is így voltam vele. Azt a kevés időt amit művelődésre tudtam szánni én is TV nézéssel, Internettel és videózással töltöttem el. Most jött el számomra az az időszak amikor már olvasni is tudok. Nagy örömre. De azok számára akiknek a mindennapi robot után csak néhány órájuk maradt a szórakozásra még sokáig az úgynevezett elektronikus eszközök maradnak. Nem is vetek követ rájuk, az élet így alakult. Mindemellett minden tiszteletem azoké akik még próbálkoznak közelebb vinni a könyveket az emberekhez. Sokat személyesen is ismerek, főleg azóta mióta oda jártam angol társalgást gyakorolni. Szeretetre méltó, könyvet szerető emberek. Akik mint látjuk, nem adják fel olyan könnyen mint én.

Igazából nem is így kellene írni ezt a Balekbált, de abból indulok ki, hogy a Morgómedve olvasói ugyan járatosak már a selmeci hagyományokban, de azért mégsem teljesen járatosak ezekben a kérdésekben, ezért eltértem a helyes írásmódtól. Igaz, én beavatottnak tekintem magam, mégsem tudtam egészen tegnapig hogy kell írni. Tehát helyesen bAlekbál-t kell írni, hiszen mégiscsak sötét balekokról van szó. :)

A bál egyébként szombat este volt. Korábban én is eljártam ezekbe a bálokba, de tavaly meg idén már nem mentem el. Tavaly valahogy nem jött ki a lépés, idén pedig kicsit fáradtnak éreztem magam a bálozáshoz. Pedig gondolom a szarvaspörkölt idén is finom volt, a fiatalok pedig vidámak, jókedvűek és persze szépek voltak. A képeket nézegetve látszik, hogy kiváló lehetett a hangulat is. A fiúk büszkén viselték a most 250 éves Selmeci Akadémia egyenruháit, a lányok viszont ezúttal bálhoz öltöztek. Bár nekik is van egyenruhájuk, de azt inkább szakestélyeken, ünnepeken viselik. És szerintem ez így van jól. A báli hangulathoz ezek a "ruhaköltemények" is hozzá tartoznak. Ezek után javaslom nézzük végig a képeket, melyek itt találhatók:

http://ryouk.blogspot.hu/2012/11/2012_20.html

Kattinsunk az első képre, azután pedig alul tudunk lapozni. Elegendő folyamatosan nyomkodni az egér gombját. Kellemes nézelődést kívánok!

Kicsit elmaradtam, aminek részben én vagyok az oka, részben pedig a Freeblog szervere, ami tegnap egész nap nem volt elérhető. Az elmaradásom konkrét oka, hogy leginkább most vannak az egyetemi rendezvények. De ez mindig is így volt, szeptember a belerázódás hónapja, december pedig már az ünnepvárásé és a kezdődő vizsgaidőszaké, tehát a rendezvények csúcsa a két igazán őszi hónapra esik. Múlt héten csütörtökön szakestélyen voltam, pénteken is lehettem volna (kettőn is) de ott már csak a délutáni szakmai programon vettem részt, aztán a szombatot baráti körben töltöttem. Este volt a Balekbál, már meg sem fordult a fejemben, hogy kimegyek, pedig korábban ki szoktam menni. Aztán eljártam a szemközti könyvtár rendezvényeire is, a Magyar Nyelv Hete van, illetve volt, ők sem akartak kimaradni belőle. Ma ismét lesz egy megemlékezés egy régi selmeci professzorról, aztán pénteken még egy szakestély. Úgy hogy igazán nem szenvedek zsíros kenyér hiányban sem mostanában, inkább időhiány az ami a jellemző volt az elmúlt napokra.

Meg a szerver bizonytalan működése. Állandóan bütykölnek rajta valamit, ilyenkor egyszerűen használhatatlan. Néha semmi nem használható, néha csak olvasni lehet, mint tegnap is, de írni nem. Azok a dolgok amikről régebben írtam még mindig nem mennek. Nem lehet keresni, nem lehet látni a statisztikát. Pedig ebből is sok információ hasznosítható, nem csak arra való, hogy az ember hátradőljön és örüljön a sok látogatónak. Nem költözöm el innen, de nem is vagyok teljesen nyugodt a jövőt illetően. Amit tehetek az, hogy lementegetem szorgalmasan a tartalmakat és bízom benne, hogy előbb-utóbb olyan lesz itt minden mint régen.

Ifjúkoromban a divatirányzatok engem sem hagytak hidegen, én is igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Már amennyire a pénztárcánk engedte.  Azért ebben számíthattam anyámra, aki a maga módján igyekezett segíteni. Apám már nem volt annyira segítőkész, sőt! De erről majd egy kicsit később.

Például nyolcadikos lehettem mikor divatba jött az ingkabát. Azoknak akik nem tudnák mire gondolok röviden leírom. Képzeljünk el egy rövid ujjú nyári inget amit nadrágon kívül visel az ember, alul meg kétoldalt van egy-egy zsebe. A kabát elnevezés se tévesszen meg senkit, nem is értem miért így nevezték, hiszen vékony anyagból készült. Szóval azokban az időkben ez divatos dolognak számított, kértem is anyámat vegyünk nekem is egyet. Gondolom pénzünk nem nagyon lehetett rá, így aztán anyám megnyugtatott, hogy varr nekem egyet, sokkal szebb lesz mint amit venni lehet. Én meg el is hittem. Aztán anyám vett anyagot, leült a varrógép elé és megvarrta életem első és utolsó ingkabátját, amit én boldogan vettem fel, bár egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy azért nem az igazi ez az ingkabát. De a következő vasárnap már boldogan feszítettem a barátommal a szomszéd faluban ahol két lánynak próbáltunk udvarolni. Az ilyen páros udvarlások nem nagyon szoktak bejönni, mert olyan nincs hogy mindenki elégedett legyen. Tény hogy mi is ketten voltunk, a lányok is, aztán valahogy rendeződtünk. Igaz, nekem nem nagyon tetszett a nekem jutó lány. A barátom elégedettebb volt, így mit tehettem mást én is sétáltam az enyémmel. Az új ingkabátban. De valahogy a lány is úgy lehetett vele mint én, mert a mi kapcsolatunk megszakadt még mielőtt bármi is kialakult volna. Hogy a cimborám mire jutott sajnos már nem emlékszem. Szerintem ő sem sokra, mert arra emlékeznék.  Egy biztos, az ingkabátot nem hordtam rongyosra, úgy emlékszem még felvettem vagy kétszer és anyámmal együtt beláttuk, hogy ez nem volt egy sikeres akció.

A csőnadrág már lehetett volna az, de azt meg apám intézte el. Az történt ugyanis, hogy akkortájt jött divatba a csőnadrág, amit úgymond csak pesti jampecek hordtak. Azért az én falumban is lehetett látni néhányat, így aztán én is szerettem volna egyet. Persze megint szegény anyám segített ki. Anyám fogta egyik nadrágomat (nem volt sok és nem is a legjobbat) és jól beszűkítette a szárát térd alatt. Tényleg olyan volt mint egy kályhacső. Még a színére is emlékszem, szürke volt. Másnap boldogan vettem fel, végig is sétáltam a falun, le nem vettem volna semmi pénzért, hogy másikat húzzak. Aztán megjött apám a munkából, csendben ebédelt vagy vacsorázott, nem is tudom, ő is nézegette a nadrágomat, aztán eltelt az este is (én persze a csőnadrágban grasszáltam) és lefeküdtünk.

Reggel szegény anyám sírva ébresztett, kezében az én csőnadrágommal aminek egyik szára úgy nézett ki mintha térd alatt amputálták volna. Apám mielőtt elindult dolgozni fogott egy ollót és egyszerűen levágta a térd alatti részt. Gondolom ezután elégedetten távozott. Ő a maga módján sikeresen vette fel a harcot a halódó nyugati társadalmakat kritikátlanul majmoló hazai jampecvilág ellen. Anyám még sírdogált egy kicsit, aztán levágta a másik szárát is, beszegte az alját és lett egy jó rövidnadrágom. Nyár volt, éppen a legjobbkor. Délutánra már el is felejtettük az egészet. Persze otthon apám előtt úgy tettünk mintha nem is történt volna semmi. Apám sem szólt, mi is hallgattunk.

A következő divatozó hullám életemben más a középiskolás éveimben játszódott amikor egyik iskolatársamtól 50 forintért vettem egy teljesen szétmosott farmert. Nem is bírta sokáig, talán a harmadik alkalommal teljesen szétszakadt rajtam, de én azért elégedett voltam. Eszembe jutottak azok az órák amikor a falumban feszíthettem benne,  a szó szoros értelmében. Ezután aztán a  főváros butikok kerültek célkeresztbe, amik viszont önálló fejezetet érdemelnek. Majd valamikor a közeljövőben vissza is térek rá.

Folyik a tökölődés - már bocsánat - a Vidámpark körül, hogy legyen vagy ne legyen? A legújabb verzió, hogy majd összevonják az Állatkerttel. Ez is egy megoldás, csak azt nem tudom ha ledöntik a két intézmény közötti kerítést mitől lesz rentábilisabb a Vidámpark működtetése? Illetve tudom, mert annak  idején elsős koromban  én is tanultam egy kevés gazdaságtant. Tehát ez a megoldás csak akkor hozhatna eredményt ha az Állatkert működtetése hozna némi nyereséget amivel kompenzálni lehetne a Vidámpark veszteségeit.

De javaslom a számok világából lépjünk át az érzelmek és a kötelezettségek világába. Én egyszerű magyar emberként úgy gondolom, hogy minden vidéki kisgyereknek alapvető emberi jogai közé tartozik, hogy ha jól viselkedik és jól tanul a szülei felvihessék őt a fővárosba mondjuk egy napra, ahol egész nap olyan attrakciókat és mutatványos csodákat vehet igénybe amit a faluban vagy a kisvárosban időnként megjelenő mutatványosok nem tudnak produkálni. És tulajdonképpen igaz ez a fővárosi gyerekekre is.

Emlékszem milyen élmény volt a sógoromnak, - aki ma már 3 gyerekes családapa a negyvenes éveinek elején - amikor a hónapok óta gyűjtögetett zsebpénzével eljuthatott a Vidámparkba. Hetekkel előtte készülődött az egész rokonság a nagy eseményre, mindenki igyekezett egy kis kiegészítést adni az összespórolt pénzhez, nehogy már néhány menettel kelljen megelégedni a dodzsemnél, meg hát persze jusson mindenre amíg a nap hossza engedi. Életre szóló élmény volt neki ez a Pesten töltött nap. Meg nekünk is, mikor hallgattuk lelkes beszámolóit és boldognak láttuk. Ugyanezt mondhatom el az én fiamról is. Ő nem volt annyira "megveszve" a Vidámparkért, de mi is megfordultunk néhányszor ott és jól éreztük magunkat.

És természetesen bennem sem múlt el nyomtalanul az első látogatásom a Parkban, ami történetesen egybeesett életem első fővárosi látogatásával is.  Nem emlékszem mikor volt, a koromra sem, de kisfiú voltam, talán már iskolás. A bátyám 3 évvel volt idősebb. Egy baráti családdal kerekedtünk fel, ők is négyen, mi is négyen. A Bányász Szakszervezet székházában kaptunk egy vendégszobát, én nem is tudom, hogy fértünk el, gyanítom a gyerekek a szülőkkel alhattak. Azt már én is tudtam, hogy mennyibe kerül egy éjszakai szállás a fővárosban, el is kezdem irigyelni az ott lakókat, hogy milyen jó nekik, hiszen az idegenek egy kalap pénzt fizetnek ki egy éjszakai szállásért ők meg csak úgy ingyen alusszák át az éjszakáikat ezekben a méregdrága szobákban.

Emlékszem miután elfoglaltuk a szállásunkat elindultunk végig a Rákóczi úton. Akkor már megvolt a Lottó Áruház neon reklámja amint egy kis emberke mászkál le és fel,  én meg hogy jobban lássam leléptem a járdáról az úttestre. Apám kapott el és rántott el az autók elől. Aztán emlékszem buszra szálltunk és én kis falusi surmó gyerekként mindent látni akartam, izegtem mozogtam míg rá nem léptem egy 30 körüli férfi tükörfényes csau színű cipőjére. Persze ő morgott velem, na de aztán a baráti házaspár nőtagjától meg is kapta a magát, hogy mit akar, egy gyerek ilyen, izeg-mozog, törölje meg és kész. Akkoriban az ilyeneket nevezték jampinak, ma már elnézőbbek lennénk velük, azokban az időkben a jólöltözöttség és a divatos viselet nem  számított erénynek, hamar kispolgárnak minősítették az ilyeneket, vagy ami még rosszabb, jampinak mint jelen esetben is. De azért a "védőangyalomnak" igaza volt, egy gyerek tényleg ilyen. Nekem eszembe nem jutna egy kisgyerekre ezért neheztelni. Megtörölném a cipőm és kész. Ha meg nem jönne le, akkor is. Mert a gyerekek ilyenek. Nem rosszindulatból léptem én sem rá.

Visszatérve a Vidámparkra meg az Állatkertre, a mi esetünkben is a nap fénypontja volt, hetekkel korábban már erre vártunk, erre készültünk. Bízom benne, hogy azok akik a kérdésben döntenek nem veszik el ezt a lehetőséget a gyerekektől. Mert mint írtam jók ezek a vándor búcsúsok is, de az i g a z i mégiscsak egy nap a fővárosi Vidámparkban.

Olvasom, hogy a két kalauz lemaradt Sülysápon a vonatról. A mozdonyvezető az egyik utas integetését vélte a kalauz integetésének és elindult. A kalauzok egy darabig futottak a vonat után, aztán feladták. A mozdonyvezető mellett szól, hogy Maglódon bevárta őket amíg a következő vonattal megérkeztek. Képzelem mit kaphatott a két kalauztól. A tudósítás nem szólt arról, hogy férfi kalauzokról szól-e a történet vagy netán hölgyekről, mert az utóbbi esetben úgy gondolom a kalauz táska is jelentősebb szerepet tölthetett be a dorgálásban. :)

Aranyos kis történet, nem is vetek én követ egyikre sem, mindenki hibázhat. Én egyszer azt álmodtam, hogy buszvezető vagyok, és elfelejtek megállni a buszmegállókban, sőt az útvonalat is meglehetősen szabadon kezelem, nem zavar nagyon ha egy-egy kanyarban elfelejtettek befordulni. Ez akkortájt volt mikor szert tettem a sofőrpulóveremre. Amit egyébként újabban egyre gyakrabban viselek, ugyanis most már nem kell magyarázkodnom. Egy kelkáposztát (nagy adag pörkölttel) eszegető buszsofőr nem feltűnő jelenség, mint ahogy egy könyvtárba járó sem. Bár ebben az utóbbiban azért nem vagyok teljesen biztos.

Erről a meg nem álló buszról eszembe jutott valami. Úgy 25-30 éve Bertha Bulcsúnak volt egy sorozata az Élet és Irodalomban "Jelenségek" címmel. Itt aktuális dolgokkal kapcsolatban mondta el a véleményét legtöbbször ironikusan, csipkelődve. Aztán amikor egyszer  a MÁV úgy döntött, hogy szezonban lesznek majd olyan vonatok is amelyek nem fognak megállni minden balatoni állomáson akkor írta, hogy tulajdonképpen nem is érti miért állnak meg a vonatok egyáltalán? Képzeljünk el egy országot ahol az emberek állnak a lezárt a sorompók előtt és nézik, hogyan haladnak át a sehol meg nem álló vonatok. Aztán egy idő után híre kelne a dolognak külországokban is és özönlenének a turisták hozzánk sehol meg nem álló vonatokat látni. Micsoda valutabevételt hozhatna ez az országnak? Jó kis írás volt, szerettem ezeket az írásokat.

Októberben két jelentős esemény is volt Selmecbányán. Az egyik az úgynevezett Akadémisták Selmecen elnevezésű rendezvény, amelyen a Selmeci Akadémia utódintézményeinek hallgatói vettek részt Sopronból, Miskolcról, Székesfehérvárról és Dunaújvárosból. Ez idén egy többnapos rendezvény volt. Bővebben az alábbi Blogból tájékozódhatunk róla. Ugyanitt találunk nagyon sok képet és egy videót is. A képek megnézéséhez a "További képek" feliratra kell klikkelni!

http://pez-potyi.blog.hu/2012/11/03/akademistak_selmecen

Már nagyon necces, de talán még néhány napig meg lehet hallgatni egy riportot is a rendezvényről, a Kossuth Rádióban hangzott el október 20-án. A riport 11.35-kor kezdődik.

http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2012-10-20

Az idő beállításághoz használjuk a felül lévő idő "skálákat". A durva beállításra szolgál az órás felbontású skála, először erre kattintsunk, a finom beállításra pedig az ezután megjelenő "Szombat délelőtt" felirat alatti barna "analóg" skála. Az egérrel "megragadva" mozgatható.

Aztán volt még egy esemény, október 12-én ünnepelték az utódintézmények a Selmecbányai A k a d é m i a fennállásának 250 éves évfordulóját. A képes beszámolóban erről is láthatunk képeket. Én ezeken az eseményeken nem vettem részt. A hallgatókén soha nem is szoktam részt venni, előtte nem sokkal van a Selmeci Szalamander, inkább arra szoktam kiutazni a hallgatókkal. Kellemes nézelődést kívánok!

 
http://pez-potyi.blog.hu/2012/11/03/akademistak_selmecen

Na végre, semmi akadálya, hogy elmeséljem mandulaműtétem történetét. Nem túl érdekes a dolog, de annyira kevés elmesélhető élményem maradt már, hogy ezt is meg kell becsülni. Az apropót az adta, hogy a múlt heti szakestélyen felállt egy hallgató, vagy tán már nem is az, nem tudom biztosan, szóval felállt V. Gabi, hogy ő sörimpotenciát kíván bejelenteni, mert mandulaműtéten esett át. A sörimpotencia azt jelenti, hogy nem a szakestély hivatalos italát a sört szeretné fogyasztani, hanem valami mást. És ennek az az oka, ahogy én elég messziről hallottam, hogy nemrégiben kivették a manduláját és a doktornő azzal engedte el, hogy kíméli magát. Persze a felmentést megkapta és gondolom borozgatott a szakest hátralévő részében.

Én viszont ezt hallván hátradőltem és visszaemlékeztem arra az 1992-es évre amikor 43 évesen nekem is meg kellett válnom garatmanduláimtól. 43 éves kor nem egy ideális kor a mandulakivételre, ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Persze nem önként jelentkeztem a műtétre, egy orr-fül-gégész orvos javasolta mikor alaposabban megnyomkodta egy spatulával a régóta begyulladt manduláimat. Miután némi hezitálás után beleegyezően bólintottam kezembe nyomott egy csomó Maripen receptet, hogy ezeket szedjem be és azután jelentkezzem nála. De már fogkefével és pizsamával. Így is történt, beszedtem a Maripent és bevonultam a kórházba. Aztán ha jól emlékszem másnap meg is történt a dolog.

A műtét nem volt nagyon kellemetlen, azonban miután elmúlt az érzéstelenítő hatása annál inkább. Én még ilyent nem láttam, hogy van egy seb az emberen és napok múltával sem múlik a fájdalom. 14 napig voltam a kórházban, a 10. napig szinte semmi változást nem tapasztaltam. Utána viszont rohamosan javult az állapotom. De kanyarodjunk még vissza egy kicsit a műtét utáni napokra. Mint írtam eléggé megszenvedtem, ezzel szemben velem egy napon műtöttek egy 6 éves kis srácot, ő már másnap reggel úgy rohangált a folyosón mintha csak látogatóba jött volna. Én meg szenvedtem. Leginkább hintázni "szerettem" az ágy szélén,  ami azt jelentette, hogy ültem és ütemesen előre és hátra hajlongtam. Valahogy így kisebb fájdalmam volt. Mikor a takarítónő először meglátott megkérdezte, hogy tudok-e imádkozna ha ő közben felmossa a követ? Megnyugtattam, hogy takarítson nyugodtan, egyébként is katolikus vagyok. Enni nem sokat ettem, az első napokban csak levest meg a reggelire adott zsemlét, mert erre azt mondták, hogy ez fontos mert ez tartja karban a sebet. Nem így mondták de bennem valahogy így maradt meg. Gondolom a zsemle távolított el a sebről ezt-azt. Így teltek a napjaim, kevés evéssel, több ivással valamint reggeli hajlongásokkal. Az ébredés után volt ugyanis a legrosszabb.

Így jött el a vasárnap mikor is az egyik barátom jött látogatóba. Ez a barátom az én fajtám, szeret jókat enni és ez meg is látszik rajta. Meg a feleségén is. Időnként mikor egymásnál vendégeskedünk csupa ételkülönlegességgel lepjük meg a másikat. No ez a cimbora érkezett meg feleségestől és egy kis tálban gyönyörű szép rántottmáj szeleteket hoztak petrezselymes burgonyával és kovászos uborkával. Mikor megláttam az agyam kikapcsolt, helyesebben csak az evést koordináló félteke maradt aktív és én rávetettem magam a májra és a krumplira és csak tömtem magamba, hogy majd' megfulladtam és nem is éreztem a fájdalmat, a gyomrom felől érkező üzeneteket annál inkább, a garatom elzsibbadhatott a szokatlan dörzsölő hatástól, de nem érdekelt semmi csak egy volt fontos: a gyomrom minél előbb  megteljen és a jóllakottság érzése töltsön el. Ami természetesen be is következett mire megettem az egészet. És én akkor olyan boldog voltam, még a garatomat sem éreztem. Ami persze egy idő után "jelzett" de nem érdekelt a fájdalom, mert erősebb volt az a gyönyör amit nekem ez a tálkányi rántott máj és petrezselymes krumpli akkor okozott.

Hogy a sebgyógyulást mennyire befolyásolta nem tudom, de rosszabb nem lett, az orvos sem kérdezte meg másnap, hogy mit ettem az előző nap. Aztán hazaüzentem, hogy a kompótokat meg krémeseket is hozhatják nyugodtan, de feltétlen hozzanak valami rendesebb ennivalót is, például rántott húst meg ilyesmit. Szívesen írnám le, hogy innentől rohamosabb javulás vett erőt rajtam de sajnos nem így volt. Reggelente tovább "hintáztam" az ágy szélén, de legalább már éhes nem voltam. Aztán úgy a 10. nap tájékán hirtelen csökkent a fájdalom, és egyre jóízűbben és vidámabban fogyasztottam el mindent amit elém raktak. És ez már otthonra is vonatkozott. Ez az én mandulaműtétem története.

Gábor egyébként arról is nevezetes, hogy mikor elsős volt balekfeladatként azt a feladatot kapta, hogy tanítson meg engem kosarazni. Ami nem kis feladat lett volna, de szerencsére azok sem gondolták komolyan akik kiadták, így aztán kosarazgattunk egy negyed órát , ezt megfelelően dokumentáltuk és ezzel a feladat meg volt oldva. Egy másik érdekessége volt a szakestélynek, hogy az elnök mellett helyet foglaló Majordomus (Háznagy) szintén hasonló feladatot kapott annak idején, vele is kosaraztam. Akkoriban az volt a sláger. Hiába, nem lehet mindig palacsintahegyeket pusztítani. Mindketten sokra vitték a hagyományok ápolásában és a közösségi munkában. Őrülök neki és büszke vagyok rájuk. Egyébként tanítottam is őket, gondolom mindnyájunk megelégedésére.