Ifjúkoromban a divatirányzatok engem sem hagytak hidegen, én is igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Már amennyire a pénztárcánk engedte. Azért ebben számíthattam anyámra, aki a maga módján igyekezett segíteni. Apám már nem volt annyira segítőkész, sőt! De erről majd egy kicsit később.
Például nyolcadikos lehettem mikor divatba jött az ingkabát. Azoknak akik nem tudnák mire gondolok röviden leírom. Képzeljünk el egy rövid ujjú nyári inget amit nadrágon kívül visel az ember, alul meg kétoldalt van egy-egy zsebe. A kabát elnevezés se tévesszen meg senkit, nem is értem miért így nevezték, hiszen vékony anyagból készült. Szóval azokban az időkben ez divatos dolognak számított, kértem is anyámat vegyünk nekem is egyet. Gondolom pénzünk nem nagyon lehetett rá, így aztán anyám megnyugtatott, hogy varr nekem egyet, sokkal szebb lesz mint amit venni lehet. Én meg el is hittem. Aztán anyám vett anyagot, leült a varrógép elé és megvarrta életem első és utolsó ingkabátját, amit én boldogan vettem fel, bár egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy azért nem az igazi ez az ingkabát. De a következő vasárnap már boldogan feszítettem a barátommal a szomszéd faluban ahol két lánynak próbáltunk udvarolni. Az ilyen páros udvarlások nem nagyon szoktak bejönni, mert olyan nincs hogy mindenki elégedett legyen. Tény hogy mi is ketten voltunk, a lányok is, aztán valahogy rendeződtünk. Igaz, nekem nem nagyon tetszett a nekem jutó lány. A barátom elégedettebb volt, így mit tehettem mást én is sétáltam az enyémmel. Az új ingkabátban. De valahogy a lány is úgy lehetett vele mint én, mert a mi kapcsolatunk megszakadt még mielőtt bármi is kialakult volna. Hogy a cimborám mire jutott sajnos már nem emlékszem. Szerintem ő sem sokra, mert arra emlékeznék. Egy biztos, az ingkabátot nem hordtam rongyosra, úgy emlékszem még felvettem vagy kétszer és anyámmal együtt beláttuk, hogy ez nem volt egy sikeres akció.
A csőnadrág már lehetett volna az, de azt meg apám intézte el. Az történt ugyanis, hogy akkortájt jött divatba a csőnadrág, amit úgymond csak pesti jampecek hordtak. Azért az én falumban is lehetett látni néhányat, így aztán én is szerettem volna egyet. Persze megint szegény anyám segített ki. Anyám fogta egyik nadrágomat (nem volt sok és nem is a legjobbat) és jól beszűkítette a szárát térd alatt. Tényleg olyan volt mint egy kályhacső. Még a színére is emlékszem, szürke volt. Másnap boldogan vettem fel, végig is sétáltam a falun, le nem vettem volna semmi pénzért, hogy másikat húzzak. Aztán megjött apám a munkából, csendben ebédelt vagy vacsorázott, nem is tudom, ő is nézegette a nadrágomat, aztán eltelt az este is (én persze a csőnadrágban grasszáltam) és lefeküdtünk.
Reggel szegény anyám sírva ébresztett, kezében az én csőnadrágommal aminek egyik szára úgy nézett ki mintha térd alatt amputálták volna. Apám mielőtt elindult dolgozni fogott egy ollót és egyszerűen levágta a térd alatti részt. Gondolom ezután elégedetten távozott. Ő a maga módján sikeresen vette fel a harcot a halódó nyugati társadalmakat kritikátlanul majmoló hazai jampecvilág ellen. Anyám még sírdogált egy kicsit, aztán levágta a másik szárát is, beszegte az alját és lett egy jó rövidnadrágom. Nyár volt, éppen a legjobbkor. Délutánra már el is felejtettük az egészet. Persze otthon apám előtt úgy tettünk mintha nem is történt volna semmi. Apám sem szólt, mi is hallgattunk.
A következő divatozó hullám életemben más a középiskolás éveimben játszódott amikor egyik iskolatársamtól 50 forintért vettem egy teljesen szétmosott farmert. Nem is bírta sokáig, talán a harmadik alkalommal teljesen szétszakadt rajtam, de én azért elégedett voltam. Eszembe jutottak azok az órák amikor a falumban feszíthettem benne, a szó szoros értelmében. Ezután aztán a főváros butikok kerültek célkeresztbe, amik viszont önálló fejezetet érdemelnek. Majd valamikor a közeljövőben vissza is térek rá.
