Néhány hónapja már, vagy már van talán egy éve is, új buszok jelentek meg Miskolc utcáin. Kívül-belül tetszetősek, aztán ha felszáll az ember azt látja kényelmesek is. Vannak ugyan olyan ülések is amikről nehéz eldönteni kiknek szánták de nem érdekes. Egy személynek ugyanis sok, két személynek viszont kevés. Így aztán az ilyen magunkfajta testesebb emberek örülünk mert nyugodtan elterpeszkedhetünk, arra a 20 centire ami kilátszik alólunk már igazán nem pályázik senki. Aztán középtájt van valami deszka féle azon a részen ahol nincsenek ülések, olyan ferdén áll, be van vonva valami puha párnás anyaggal. Igazán jól esik az ember hátával neki támaszkodni ha már ülőhely nem jutott. De legjobban az első ajtó után következő félsorompó-szerűség tetszik. Érzem nem teljesen jó az elnevezés, ezért megpróbálom körülírni miről is van szó.
Ez egy vízszintes félsorompó amit az ember testével nyit ki amikor az első ajtón száll fel és bemegy a kocsi belsejébe. Amikor az ember nekimegy engedékenyen hátra csuklik, hogy aztán ha elhaladtunk egy rúgó visszavigye eredeti helyzetébe. A következő utas természetesen szintén nekimegy, eltolja maga előtt, majd ha tovább halad a rúgó visszatéríti. Gondolom eme elmés szerkezet kiötlője igen elégedetten dőlhetett hátra székében mikor letette a ceruzát és rápillantott a rajzasztalon heverő művére. Bizonyára behunyta szemét, képzeletében fegyelmezett polgárok jelentek meg akik az első ajtó felől jöttek, sorban nekimentek és közben arra gondoltak: hát igen, ettől homo sapiens a homo sapiens, hogy nem tesped az elért eredményeken, hanem újabb és újabb ötletei vannak, hogy még komfortosabbá tegye a világot maga körül.
De a képzelet világából térjünk vissza a valóságba. Mikor először megláttam nagyhirtelen nem is tudtam mi ez és mit kell vele csinálni. Aztán próbáltam kézzel széthajtani magam előtt, de mivel csak egy kezem volt szabad - a másikban táskámat szorongattam - a másik még mindig útban volt. Végül egy határozott mozdulattal nekimentem és magam is meglepődtem, milyen könnyedén engedett. Óvatosságom érthető, egy férfiember elég hamar megtanulja, hogy azt a tájékot ajánlatos védeni még az apróbb ütésektől is. Ezért féltem én mindig régen a metróban, ahol ha az ember a nagy rohanásban elfelejtett pénzt bedobni két vastag csövekből álló valami lendült ki oldalról az ember elé, hogy elzárja a feledékeny vagy netán bliccelni akaró ember útját. Mindig féltem tőle, hogy hiába dobom be a pénzt, ez bevág elém. Éppen ezért mindig kicsit oldalazva mentem keresztül, pedig ha jobban meggondolom, pont így tettem ki magam a súlyosabb sérüléseknek. Direkt "befordultam" a szerkezetnek - amit az egyik humorista "tökönvágó"-ként exponált műsorában. Ha nyugton maradok maximum oldalba vág, így viszont ha nem is tálcán de mindenképpen felkínáltam magam a szerkezetnek.
Ez a mi buszra szerelt sorompónk viszont óvatosan nyílik szét az ember előtt. Öröm nézni, amint az emberek felszállnak az első ajtónál és haladnak befelé a kocsi belsejébe. Hiába rendnek kell lenni. Így is volt ez sokáig, aztán élelmes emberek rá nem jöttek, hogy a félsorompók ellenkező irányból is elmozdíthatók. Igaz, már nem altestünkkel hanem kézzel egyszerűen maguk felé húzzák az egyiket és az így keletkezett keskeny résen már kifér az ember, hogy az első ajtón zavartalanul leszállhasson. Mindezt persze a sofőr egykedvűen nézi. Hogy mi jár a fejében azt csak elképzelni lehet. Ma reggel nekem is egyszerűbbnek tűnt így leszállnom. Igaz nekem mindkét "szárnyat" hátra kellett húznom. Némi kis segítséggel meg is történt. Mentségemre legyen mondva ez már itt a végállomás.
