Mint mindig, most is késve olvasom az Észak-Magyarországot. A csütörtöki számban az olvasói levelek között fedeztem fel Deme Dezső bácsi levelét, aki már akkor is meglett korú ember volt mikor én még a padokat koptattam, nem a katedrát. Mindenek előtt örömmel konstatáltam, hogy kiváló szellemi frissességnek örvendhet, remélem ehhez jó egészség is párosul. Oroszt tanított akkoriban és időnként furulyázott is nekünk különféle ünnepi alkalmakkor.
Mostani olvasói levelében arról ír, hogy az állatvilágban milyen jól működnek a dolgok mindenféle szerveződések nélkül is. Nem úgy mint az embernél, ahol pártok, szervezetek jönnek létre amik egyúttal minden bajok okozói is. Szemben pl. a költöző madarakkal amelyek minden szervezés nélkül is végzik a dolgukat. Ősszel elmennek, tavasszal megjönnek és élik világukat. Mint például a gólya is, amelyek közül most négyet valakik lenyilaztak.
A dolog engem is felháborít, azért odáig nem volna szabad eljutnunk, hogy csupán szórakozásból kezet emeljünk már a gólyákra is. Úgy látszik ma már nem tanítják az iskolában az éneket a török gyerekről aki megvágta a gólya lábát, és a magyar gyerekről aki pedig gyógyítja. Ma már nem viccelődnek a gólyával, ha gyermekáldás elé néznek a fiatalok, ma már egyes embereket nem hat meg, hogy tavasszal hazatérnek a messzi távolból, hozzánk, a mi falunkba, a mi udvarunkba mert ragaszkodnak hozzánk, ahhoz, hogy idén is velünk töltsék a nyarat. Ezek a lenyilazó lelketlenek nem látták még a görbeházi fő utat, ahol minden villanyoszlopon - az ÉMÁSZ által felszerelt biztonságos keretben - gólyafészek van, amelyből kis gólyafiókák nyújtogatják a nyakukat kifelé, hogy mikor jön már az anyjuk az eleséggel. És nem látták Gyarmathy Lívia csodálatos filmjét a "A mi gólyánk"-at sem. Nem láttak ezek semmit ami értékes, csak a silányat az értéktelent, a tucat árut.
Pedig sokan példát vehetnének ragaszkodásból, szeretetből az állatvilágból. Dezső bácsi megemlít egy esetet amikor a Riviéráról gyalog, lesoványodva jött haza egy ott felejtett kutyus. Nekem is van egy megható történetem, történetesen egy galambról.
Valamikor a rádióban galambászokkal volt riport és egyikük mesélte, hogy Székesfehérváron volt egy postagalamb verseny és már indultak haza, pakolták be a galambokat a kocsiba amikor az egyik galamb véletlenül ott maradt. Nem is lett volna baj, ha a szárnyait nem kötözik le. Ugyanis szállításhoz így szokták. Csak Miskolcra megérkezve vették észre, hogy hiányzik az egyik legjobb galamb. Nem volt mit tenni, vissza azért csak nem indultak érte. Élték a normális életüket, azért időnként eszükbe jutott szegény ottfelejtett állat. Aztán egyszer csak a gazduram az udvaron tevékenykedett amikor a tárva-nyitva álló kapun hullafáradtan, kissé billegő járással beballagott az ottfelejtett galamb. Gyalogosan. A szárnyai még mindig össze voltak kötve. El tudom képzelni mit érezhetett a gazdi, mikor meglátta a koszosan sárosan befelé totyogó, elveszettnek hitt kedvencét.
Meghatott a dolog akkor is, meghat most is. Ebből a fajta örömből azért nekem is jut néha mikor nyaranta Morzsi ott van nálam. Vagy mikor a hörcsögömet babusgatom amelyik már régen nem harap meg, akármit is csinálok vele. Sőt szemébe nézve úgy látom mintha élvezné is, hogy nyúzom szegényt. Jó, hogy a világban itt vannak ők is. Sokkal szegényebb lenne az életünk nélkülük. Persze a lenyilazók sajnos ezt nem tudják.
