Azért énbennem mindig is volt egy kis kalmár szellem. Mindig törtem a fejem, hogy mivel lehetne egy kis pénzt keresni. A cigaretta házilagos gyártását inkább az motiválta, hogy a zsebpénzemet továbbra is szívesebben költöttem 3,60-as lógyulaira mint cigarettára, de a bukszagyártás már kimondottan anyagi haszonszerzés reményében történt. Bár a kapitalizmus alaptörvényeit csak jóval később - elsős egyetemistaként - ismertem meg azért valami fogalmam volt a gazdasági törvényszerűségekről. Igaz, mi még csak saját magunkat zsákmányoltuk ki, de ahogy magamat ismerem előbb utóbb eljutottunk volna a bővített újratermelésig is. Sajnos azonban az általunk csizmaszárból készített pénztárcánknak nem nagyon volt felvevő piaca, sőt hogy őszinte legyek egyáltalán nem volt, így aztán mikor el akartuk adni a nagy lelkesen legyártott bugyellárisokat kiderült, hogy senki nem akarja megvenni. Így aztán hamar megismerkedtünk a válság fogalmával is. Ott ültünk a disznóólban abban a rohadt hidegben előttünk a kész bugyellárisok, körülöttünk csizma roncsok és gané maradványok, mert csak a szárával lehetett valamit kezdeni, a fejrésszel nem, azokat félredobáltuk. Na mindegy, szóval ott ültünk vagy négyen és néztük a halom pénztárcát, hogy akkor most mi legyen? Egyébként arra nem gondoltunk egy pillanatig sem, hogy egy-egy darab jó lesz nekünk mert azért igen csúnyára sikeredtek ezek a pénztárcák. Talán 8-10 évesek lehettünk, azt azért láttuk, hogy nem sikerültek igazán szépre. Sőt, hogy őszinte legyek elég rondák voltak. Talán magunk is csodálkoztunk volna ha valaki ezekért pénzt ad. De nem adott, így aztán a nyakunkon maradtak, kezdeni kellett valamit velük. Mielőtt azonban megosztanám olvasóival mi is történt ezekkel a kezdetleges bőripari termékekkel röviden fussuk át az előzményeket.
A barátomék padlásán kutatva - mi mindig kutattunk valahol - egy csomó női csizmát találtunk. Öregasszonyok jártak ilyesmiben a templomba vasárnaponként meg októberben a litániára. Igazából már nem emlékszem, hogy ezek már kiszuperált csizmák voltak-e vagy nem, de mi nem sokat hezitáltunk, lehoztuk őket a disznóólba mikor valamelyikünk kitalálta, hogy bukszákat kéne gyártanunk, eladásra. Rögtön felvillanyozódtunk, lelki szemeim előtt lógyulai hegyek jelenhettek meg már a gondolatra is. A jövő, hogy nem egy hétig kell félrerakni a szűkösen mért csokira- meg cukorkára valómat felvillanyozott. Boldogan halmoztuk fel a csizmákat a disznóólban ahol a termelést terveztük. Hogy a disznóólban miért nem disznó volt nem tudom már. Talán a barátomék szülei megunták, hogy be kell szolgáltatniuk a fél disznót, vagy nem volt mit adni a disznónak, tényleg nem tudom. Mindenesetre mi télen szántuk rá magunkat erre a szolid vállalkozásra ami szüleinket aggodalommal töltötte el. Emlékszem Mari néni - a barátom édesanyja - mindig jött, hogy "Gyerekek gyertek be, megfáztok, aranyeretek lesz", amiről akkor azt sem tudtuk mi az. De ezt azért gyorsan megkérdeztük mert izgalmasan hangzott de mikor megtudtuk az igazságot bosszúsan legyintettünk, éreztük, hogy ebből nem lesz meggazdagodás, és bosszúsan vettük újra kezünkbe az árat meg a tűt, hogy a lassúbb de biztosabb gyarapodás útján lépdeljünk továbbra is előre a gondtalan és gazdag élet felé. Mondjuk ebből a disznóólban tett szülői látogatásból annyit megtudtunk, hogy nyugodtan trancsírozhatjuk tovább a padlásról lehozott csizmákat, mert ha nem így lett volna nyilván Mari néném nem az aranyerünkkel foglalkozott volna.
Egyébként az aranyér megjött, igaz kicsit később, néhány héttel a bevonulásom után. Sajnos nem nagyon tudtam vele foglalkozni mert éppen egy 40 kilós géppuskával való futkosás töltötte be napjaim jelentős részét. A viszonyokat meg már jól ismertem, igazán nem kockáztattam volna elöljáróim egészségét azzal, hogy egy reggel azzal az óhajommal lepem meg őket, hogy a géppuskával való szaladgálás helyett szívesen kinéznék az SZTK-ba az aranyeremmel. Meg ha már ott vagyok benéznék a fülészetre is a Hetényi honvéd páncéltörő gránátja által kissé megviselt dobhártyámmal. El tudom képzelni a tisztikart amint a reggeli sorakozón feszesen tisztelegve közlöm velük óhajomat. Így aztán az egyetlen nálam lévő gyógyszeremmel kúrálgattam magam. 2 doboz Vegacilint szedegettem be, persze nem használt mert bár antibiotikum volt, de mégsem aranyeres gyulladásra találták ki. Ráadásul - még ha nem is Fleming korabeli volt - de mégis csak az 1967-es gyógyszergyártási technológia szintjét képviselte.
Hajaj, úgy látom kicsit több időt sikerült az aranyeremre fordítanom mint terveztem, na mindegy már, ez így marad, viszont hogy mit kezdtünk a pénztárcákkal kénytelen leszek legközelebb elmondani, hosszú lenne ez már mára. :)
