Nemrég írtam arról, hogyan bántunk el apám zsilettpenge élesítőjével, ami a maga idejében biztos élenjáró találmánynak számított. Kár hogy apám csak olyan kevés ideig élvezhette eme korszakalkotó találmány előnyeit mert mi a bátyámmal azért rendesen elintéztük. Igaz, szívtunk is utána mint a torkosborz. Négy hónapig csak gyönyörködhettem a gusztusos lógyulaikban a helyi szövetkezetben, ahogy az egyik boltot nevezték.
Egyébként a bolt vezetője bizonyos B. úr volt, aki csak nagyritkán állt be a pult mögé, idejének jelentős részét a bolt hátsó részében töltötte, ahol naphosszat üldögélt és szemmel láthatólag valami nagyon komoly tevékenységgel volt elfoglalva. A kiszolgálást az asszonynépre bízta, a boltba is többnyire asszonyok jártak, boldoguljanak egymással - gondolhatta szigorú tekintete mögött. Azért néha csak hozzájutottam egy-egy darabkához, hiszen rokonai is vannak az embernek, keresztapja, keresztanyja. Miután azonban apám nem nyújtott be inkasszót minden jövedelmemre így a "vadpénzekből" időnként csak tudtam csitítani lógyulai iránt olthatatlan vágyamat. Persze ilyen alkalmakkor nem nyeltem le mohón hanem csak pár másodperces rágás után. Jobban megbecsültem mint máskor. Sokáig rágcsáltam, igyekeztem teljesen átérezni a lógyulai ízét és csak azután nyeltem le. Persze az evés élvezetéhez ez is hozzájárul, meg a nyelés is, hiszen ahogy telik a gyomor annál jobban érzi magát az ember. Persze annyi lógyulaira sosem futotta, hogy azzal ehessem tele megam, de azért emlékszem, a lógyulai evésre mindig fokozott figyelmet fordítottam.
Mint mostanában az unicumra. Szeretem az ízét. Aztán néha előfordul hogy sietek, meg kapkodok, kitöltöm, gyorsan megiszom és mikor már lent van, akkor sajnálom, hogy olyan gyorsan megittam. Hiszen nem is éreztem az ízét. Ilyenkor aztán némi hezitálás után töltök még egyet, leülök és ezt már ülve 3-4 kortyra beosztva iszom meg, minden kortyot külön meglötyögtetve, ízlelgetve. Aztán amikor ez is elfogy addigra már tényleg jól érzem magam jöhet az ebéd vagy vacsora. Ami szintén valami finom dolog szokott lenni, valami húsétel, mert túrós csusza előtt nem iszik az ember aperitifet.
Mint valamelyik nap is mikor úgynevezett munkavacsorán vettem részt. Hogy milyen egy munkavacsora? Legfőbb jellemzője, hogy az ember nem menne el ha nem lenne muszáj, valamint hogy valaki más fizeti. Szóval ezen a munkavacsorán is kaptam egy unicomot. Munka ide vagy oda, szép lassan ízlelgetve engedtem le a torkomon. Nem hagytam magam zavartatni, mivel tudtam itt nem lesz mód az ismétlésre. Aztán sokáig böngésztem az étlapot. Megtehettem mert volt idegen nyelvű is, a vendég elboldogult maga is. Érdekes dolgot találtam: vaddisznó szeletek vadasan macesz gombóccal. Én vadasat idáig mindig csak marhahússal ettem ami ezért lássuk be nem egy vad állat. Még a háziállatok közül is a jámborabbak közé tartozik ahogy ott legelészik a hegyoldalban és tojik a világra. Na mondom, végre egy igazi vadasat fogok enni. És így is lett. És nem bántam meg, igazán finom dolog volt. Az ital választásnál kissé gondban voltam, tudom valami bor, talán fehér illett volna hozzá de én momentán egy sörre vágytam. Miután azt is megkaptam tényleg egész jól kezdtem érezni magam. Még a fordítást is élveztem, két falat között lazán és könnyedén váltottam egyik nyelvről a másikra. Úgy éreztem egyszer vendég nélkül is visszajövök ezért a vadas maceszgombócért és vaddisznó szeletekért. Mint legénykoromban a moziba, mert azért a film is érdekelt.
Most látom, hogy én nem is erről akartam írni hanem a csikófrizuráról, na mindegy már, megyek kijavítom a címet aztán készülődöm, hogy 4-re kiérjek az egyetemre mert órám lesz. Egyébként már ez sem lesz sokáig, nyakunkon a vizsgaidőszak. Helyet cserélünk a hallgatókkal. Idáig ők üldögéltek én dolgoztam, most majd én üldögélek ők dolgoznak.:)
