Ez a levelezés tényleg alkalmas volt arra, hogy az ember lássa valami értelmét az orosz tanulásának. Aztán később az egyéb idegen nyelvekének is, de először én oroszul leveleztem. Helyesebben nem is oroszul hanem magyarul. A részletekre már nem emlékszem, de valószínűleg életem első levelet azért írtam meg, hogy egyáltalán levelezzek valakivel külföldről. Ez akkor volt mikor ötödikes voltam, már tanultam oroszul de még szóba sem jött az oroszul való levelezés. Így aztán magyarul írtam meg életem első levelét Kárpátaljára, Ungvárra. A címet a "Tábortűz" elnevezésű úttörő folyóiratból vettem. Volt abban egy rovat a levelezőpartner keresőknek, ott találtam a címet. Juditnak hívták a kislányt és szintén ötödikes volt. Hamarosan meg is jött a válasz és elkezdődött a mi levelezésünk.
Írtunk mi sok mindenről. Egy gyereknek rengeteg élménye van, tehát soha nem szenvedtem témahiányban. Lehetett írni az iskoláról, a barátaimról meg a játékainkról. Különösen nyáron sikerültek hosszúra ezek a levelek, hiszen a nyár mégiscsak gazdagabb volt élményekben mint amikor iskolába jártunk. Hamarosan megérkezett a fénykép is mint ahogy az enyémmel is útra kelt a posta. Igaz, hogy a fényképen rajta volt az egész család de bántam is én, fő hogy rajta volt ő is. Igaz, nekem a mellette lévő testvére egy kicsit jobban tetszett de aztán megbékéltem vele is. De lássuk a képet. Íme itt látható az ungvári magyar család.
Kicsit megviselt már, az elmúlt évtizedek nyomot hagytak rajta, de szerintem szép dolog, hogy még egyáltalán megvan. Balról az első az én levelező társam, mellette van a nővére. Arra, hogy miért nincs egyetlen felnőtt férfi sem a képen nem tudok válaszolni. Mindenesetre van valami rejtélyes ezekben az asszonyi mosolyokban ott a hátsó sorban.
Aztán ez a levelezés egy idő után abbamaradt, talán azért mert időközben szert tettem egy igazi orosz levelező társra is. Hatodikban már elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy oroszul is levelezzek. A levelező partnert kissé szokatlan módon kerítettem. Miután a Szovjetunióban az iskolákat sorszámozták ráírtam egy borítékra egy városnevet meg hogy 1. számú iskola és írtam pár sort, hogy szeretnék levelezni és kész. Egy kérésem volt, hogy lány legyen az illető. Hamarosan meg is érkezett a levél egy hasonló korú lánytól. Kölcsönösen megkedveltük egymást és elég sokáig leveleztünk. Sajnos a fényképe elkallódott valahol így nem tudom megmutatni. Mint ahogy azt a lányt sem aki Lvovban lakott és szintén sokáig leveleztünk egymással.
Az évek során egyre jobban belelendültem a levelezésbe, így akadt barátom Csehszlovákiában és az NDK-ban is. Velük is oroszul leveleztem. A cseh lányt Danának hívták, az utóbbit Karinnak. Őróla fennmaradt a fénykép is. Ő az:
Kedves lány volt, tetszett nekem. Amikor vele leveleztem már középiskolába jártam. Németül nem tudtam, még angolul sem, így aztán oroszul írogattunk egymásnak. Aztán úgy harmadikos koromban beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra, így aztán hamarosan elkezdtem angolul is levelezni. Először egy japán lánnyal Naomival leveleztem, aztán egy olasz lánnyal Torinóból és egy angol lánnyal már nem tudom honnan. Sheila volt a legszebb, bár azért ez a Karin sem volt egy boszorka. És Guliana sem Olaszországból. Hiába hogy semmi esély nem volt a találkozásra azért fontos volt, hogy valahogy nézzen ki az akinek az ember a leveleit írogatja. Bármilyen hihetetlen, így van. És akkor ebben a sorrendben vessünk egy pillantást mindkettőjükre:
A felül lévő képen látható a torinói lány Guliana, ez a sárga ruhás lány pedig Sheila valahonnan a ködös Albionból. Ezenkívül a futottak még kategóriában volt amerikai levelező társam is, de ővele tényleg csak néhány levelet váltottunk.
Aztán jött 1967 szeptember elseje amikor bevonultam Hódmezővásárhelyre katonának és örültem, hogy a szüleimnek meg a kedvesemnek tudtam egyáltalán írni, nem hogy ezekbe a külországokba. Főleg azok után, hogy egyszer hívatott az elhárító tiszt és miután felsorolt minden kapitalista országban lévő levelezőtársamat megkérdezte, hogy ugye nem tartom a kapcsolatot velük? Örültem, hogy megnyugtató választ adhattam neki. Nem örültem volna egy vele való szorosabb együttműködésnek. Aztán mikor leszereltem, kezdődött az egyetem, itt aztán már végképp nem maradt ideje az embernek holmi levelezésekre. Amelyek egyébként sok örömet adtak a korábbi években és sokat tanultam is a levelezések során. Én most is tudom ajánlani a fiataloknak. Igaz már nem nézegethetjük hosszasan a borítékra ragasztott bélyegeket, de a levelet akkor is meg kell írni meg el kell olvasni. Idegen nyelven. És ezzel is tanul az ember.
