Nemrégiben mikor a paradicsom ízű paradicsomról írtam már akkor eszembe jutott, hogy írhatnék a zöldségeseimről is, de akkor nem akartam túl hosszúra nyújtani az írást. Úgy érzem most eljött az idő erre is. Tulajdonképpen 2 zöldségesről szeretnék írni. Az első nagyon régen volt a zöldségesem, úgy hallottam, hogy János bácsinak hívták, nekem soha nem volt az, mert mire eljutottunk volna ehhez a barátságosabb megszólításhoz megszakad a kapcsolatunk. Elmesélem miért.
Akkor már évek óta jártunk hozzá, az egész család, leginkább azonban én. Útban hazafelé beugrottam, hol almáért, körtéért, ha meg szezonja volt szőlőért. Nagy ritkán citromért, akkor még nem volt ilyen cefetül drága. Úgy gondolom törzsvendégnek számítottam már. Aztán egyszer megint beugrottam egy kiló almáért. Le is mérte, aztán mikor fizetésre került sor kiderült, hogy nincs nálam pénz. Talán otthon maradt a pénztárcám, már nem emlékszem. Summa summarum mikor ezt meghallotta szó nélkül visszaöntötte az almát a ládába és részéről a dolog el volt intézve. Én meg többé be nem tettem a lábam hozzá. Inkább elmentem a 200 méterrel távolabb lévő, útba nem eső zöldségeshez. Én akkor úgy gondoltam, hogy annyi év vásárlása után 120 forintnyi hitelt megérdemeltem volna. De talán helyesebb 1 kilónyi almáról beszélni.
Sokszor mentem el még mellette, kint állt a bódéja ajtajában, ott vezetett el mellette az utam, köszöntem és mentem. Néha megszólított, akkor válaszoltam, de végleg felhúztam az orrom.
A másik eset itt a közeli zöldségesnél esett meg, ahol azt a bizonyos paradicsomot vettem. Előre bocsátom, hogy itt nem húztam fel az orrom, de azért nem fogok ide kapni. Bevezetőül annyit megjegyeznék, hogy a kis zöldséges boltot egy házaspár üzemelteti. A férj elég mosolytalan, én még nem láttam mosolyogni, illetve egyszer. Az asszonyka már mosolygósabb, tehát átlagban ki is jönne valami kedvezőbb mosolygási arány, de hát ezt nem lehet átlagolni. Itt bizony mindenkinek mosolyogni kell a kedves vevőre mert piacgazdaság van. A vevő hamar elpártol egy 100 méterre lévő másik zöldségeshez. Tehát az asszonyka jobban kereskedőnek való, a férj inkább kényszer zöldségesnek látszik. Nem hiszem, hogy ez a mosolytalanság abból adódna, hogy minden reggel (vasárnap is) fél 5-kor már a ládákat pakolja, cipeli. Pedig mondjuk ez is okozhatná. Szerintem ő ilyen fajta.
Egyszer azért láttam mosolyogni. Az történt, hogy kis műanyag tálakba válogattam paprikát, paradicsomot, uborkát. Odaadtam neki, ő pedig nejlon zacskóba rakta át. Egybe az egészet. Így aztán nem csoda, hogy mikor felül megfogtam a zacskót elszakadt és a paprika meg paradicsom egy része a földön landolt. Na ekkor egy kicsit mintha mosolyra húzódott volna a szája. Pedig tehette volna két zacskóba is. A helyzetet javította, hogy a közelben lévő feleség segített összeszedni. Na ezért nem fogok én idekapni. Talán egyedül paradicsomért, addig amíg meg nem jelenik az üvegházi. Akkor visszatérek a multikhoz. Bár az is lehet, hogy már most is itt tartunk.
