Igazán nem így képzeltem visszatérésemet a blogomhoz. Azt gondoltam kicsit kipehenem magam és vidám hangulatú írásban számolok be a Nagy Eseményről, hogy a csille- és rönktoló fiatalok, ezek a nagyszerű emberek feltették a pontot az i-re, utoljára gyűltek össze, hogy most már legdíszesebb egyenruháikban eltolják a csillét és a rönköt megérdemelt helyükre az Akadémia bányászati és erdészeti pavilonjába.
Éppenhogy hazaérek, azt kell olvasnom az ujságban, hogy egy borsodi faluban kissebbségi etnukomhoz tartozó polgártársaink, vagy ha úgy tetszik romák, szó szerint agyonvernek egy tanárembert a lánya vagy lányai szeme láttára anélkül, hogy meggyőződtek volna a bűn nagyságáról aminek elkövetését kívánták megtorolni.
Gyászolom azt a tanárembert aki néhány napja még dolgozott, szeretett, boldogan élte életét ma pedig lábán egy lábcédulával várja, hogy utolsó utjára kísérjék szerettei, barátai, ismerősei, de gondolatban sokan ismeretlenek is. És én is gyászolni fogom. És sajnálom, hogy idáig jutottunk, hogy az indulat odáig juthat, hogy erős felindulásban, ok nélkül verjünk agyon embereket. Mit kívánhatnék neki? Ha már békétlenségben halt meg legalább halálában jusson neki az örök nyugodalom és béke. :(
