Tegnapi írásomat azzal fejeztem be, hogy a Zsarnai után benéztem a Metróba is. Tulajdonképpen nem járunk mi gyakran oda, elég távol esik tőlünk, meggondolandó mikor megy az ember. Persze mindenhol Mikulás-hegyek amerre csak ellát az ember. Hiába no, lassan elkezdődik az évvégi vásárlási téboly, nekem is kell majd vásárolnom ezt-azt ajándékként.

Kissé meglepődve látom, hogy még gyertyákból is komoly készletek vannak. Nem igazán fenyőfára valók, inkább mindenszenteki maradékok lehetnek. Komolyan kacérkodtam a gondolattal, hogy meg kéne venni a jövő évi adagot. Eláll, enni nem kér ahogy szokták mondani, Mindenszentek meg lesz jövőre is. Ha meg netán úgy adódna, hogy átkerülnék azon oldalra akiknek a gyertyát égetik, na bumm, örököseim majd hasznosítják, biztos nem fog kárba veszni. :)

Aztán örömmel fedeztem fel a borok között a bajorok híres-nevezetes forralt borát a Glühwein-t. Idáig csak hallottam róla igaz minden évben. Német barátom minden évben Karácsony előtt büszkén ujságolta, hogy voltak a karácsonyi bazárban, nézelődtek és közben forró Glühweint, azaz forralt bort kortyolgattak. Mindig irigyeltem ezért. Elképzeltem, hogy este van, millió fény, sátrak, pavilonok, mütyürök ezrei, én meg hátamat az egyik fának vetve, lehunyt szemmel Glühweint kortyolagtok. Micsoda geműtlich dolog. Béke, szeretet, forralt bor...Hát kérem itt van már a Kánaán, most már semmi akadálya, hogy én is Glühweint kortyolgathassak ha megjön a hideg, csupán a müncheni bazár fog kicsit hiányozni hozzá.:)

Az ital osztály után veszzőfutásként élem meg a látottakat amint elhaladok a húsrészleg mellett. A hűtőben pillantásom kedvenc lecsókolbászomra esik. Reklám lenne, ezért nem mondom meg, hogy egy szolnoki cég a Szole kft. termékéről van szó.:)
Mikor megjelentek a piacon annyira megtetszett a kolbászuk, hogy még az említett húsüzemmel is felvettem a kapcsolatot, hogy biztosítsam őket arról, hogy jó úton járnak. A minőség majdnem olyan mint 1954-ben vagy 1955-ben a kettes kolbász amit nagyapámmal a helyi szövetkezetben vettünk és hazafelé jócskán majszolgattunk belőle. Bár inkább csak én, mert ő nem igazán akarta a sorsot kihívni maga ellen. Nagyanyám zsémbes asszony volt, nem úszta volna meg a torkoskodást.

Aztán utam a sült tokaszalonnák mellett vezetett. Istenem! Látszott, hogy nem sajnálták a zsírt a sütéskor, szép barnára sültek de égésnek nyoma sincsen. Ezután következtek a sült- és főtt császárok, majd a főtt csülkök. Hát ez nem igaz! Mintha csak tudták volna, hogy jövök, és az én bosszantásomra pakolták volna ki ezeket ide a fősodorba, kikerülni sem lehet őket.
Ismét leküzdöttem a sátánt és nem vettem egyikből sem. Vettem viszont két csomag Ham-Let kekszet (összesen 20 csomaggal) amit mostanában reggelente szoktam tejjel majszolgatni, a kolbászos-szalonnás rántotta alternatívájaként. Természetesen utóbbi kis hegyes erős paprikával. Elidőztem még a sajtoknál egy darabig, fizettem és elindultam hazafelé.
Jóleső érzéssel töltött el, hogy ellent tudtam állni ismét a kisértésnek.:)
És elropogattam egy Ham-Let kekszet. Cak úgy magában.:)