Már nem emlékszem mikor tört ki az országban az influenza járvány de az eseményekből arra következtetek, hogy nem elsősök vagy másodikosok lehettünk.
Az egyik tavasszal, talán március 15-e előtt vagy esetleg Húsvétkor, nem emlékszem már pontosan de nem is érdekes, influenza járvány söpört végig az országon. A rádióban a hírekben vezető információként szerepeltek az influenzával kapcsolatos hírek. A betegek száma nőttön nőtt. Drámai helyzet uralkodott az országban. Minket ugyan nem nagyon érdekeltek az efféle híradások mindaddig amíg meg nem szimatoltuk bennük a nagy lehetőséget. Na persze ehhez az is kellett, hogy az osztályból néhányan megbetegedjenek és bekerüljenek a betegszobába. Mi meg irigyen gondoltunk rájuk, mikor félig aléltan (no, még nem az influenzától hanem a félelemtől) találgattuk, hol tarthat a lapozással a naplóban M. vagy N. tanár úr és az egész osztály megkönnyebbült mikor kihívták felelni W. Janit. Na szóval summa summárom a sárga irigység evett meg bennünket mikor a betegszobán henyélőkre gondoltunk.
Aztán nőtt a betegek száma és felmerült bennünk a gondolat, mi lenne ha mi is betegek lennénk? Nem nagyon, csak egy kicsit. Éppen csak annyit, hogy ne kelljen iskolába menni. Hirtelen megnőtt az orvosi rendelőben a betegek száma, már be sem fértünk mind, az orvosi vizsgálatra várók egyrésze már a folyosón várakozott. A szegény falusi orvos aki sebészetből olyan nagy bátorságról tett tanúbizonyságot nemrégiben mikor megoperáltuk H.-t most sorra utalta ágynyugalomba a nála megjelenteket. Pillanatok alatt kinőttük a betegszoba néhány ágyát, a "betegek" nagyrésze már a saját szobájában heverészett a saját ágyán. Nyugodtan mondhatom az egész "Ifjú Gárda" kollégium egy nagy betegszoba lett. Az iskolában már alig lézengett valaki, leginkább csak tanárok, de ők sem sokáig, mert egy-egy osztályba járt ugyan néhány fiú de nekik már ők sem tartottak órát. Mi meg jól elvoltunk. A kaját önkéntes és nem önkéntes betegfelelősök ágyba hozták, jókat aludtunk, bagóztunk, meg dörzsöltük fel a hőmérőt. Aztán meg ráztuk le ha véletlenül 42 fok-ra is felment. A szobákból vidám anekdótázás hallatszott ki, az jókedvű nevetés messze hangzott a nyitott ablakon, hogy azonnal halálhörgésbe forduljon ha be-bejött egy-egy tanár véletlenül a nagy röhögésekre.
Így teltek a napok, vártuk a tavaszi szünetet, hogy megyünk haza. Egyszercsak derült égből villámcsapásként ért bennünket a hír, hogy az iskola vezetősége úgy döntött, hogy aki beteg az nem mehet haza, nem hordhatjuk szét a kórokozókat meg a vírusokat az országba. Puff neki! Erre nem számítottunk. Kicsit szomorkás hangulatban tértünk nyugovóra, a vacsora sem kellett igazán, nem volt már étvágyunk sem. Hiába, igencsak számítottunk erre a pár napra meg az anyai és egyéb csókokra.
Másnap reggel rögtön az ébredés után jött az ötlet, nem is tudom kitől: haza kéne menni. Úgyse keres itt bennünket a kutya sem a szünet alatt. Némi hezitálás után eldöntöttük, hogy megyünk. Gyors készülődés következett, majd futás. Az épületből könnyű volt kijutni a lépcsőház ablakán, aztán a tanári házaktól jó messze át a kerítésen és meg sem álltunk az állomásig vagy a buszmegállóig, ki mivel tartott hazafelé. Otthon gondtalan evés-ivás vette kezdetét, a megfelelő csókok bevasalása folyt 3 napon keresztül, a fenének se jutott eszébe a kollégium meg az iskola meg a járvány. De sajnos minden szünet véget ér egyszer, véget ért a miénk is.
Visszaindultam én is a kollégiumba. Már a portánál éreztem baj van, a portás külön listára írta fel a nevemet. Hajaj, rosszat sejtettem. És be is igazoldódott a sejtésem. Lebuktunk. Le bizony, mégpedig azon, hogy közöttünk szimulánsok és hazaszökők között volt osztálytársunk W.Jani is aki viszont az osztályfőnökünk unokaöccse volt. Az osztályfőnök meg úgy döntött megy a rokonokhoz hát hazaviszi ezt a Jani gyereket is. Dehát nem találta sehol a Janit. Na erre volt egy nagy létszámellenőrzés és kiderült kik is azok aki felelőtlenül veszélyeztetik dolgozó népünk egészségét...
Hétfőn csak nehezen fértünk be az igazgatói irodába is ahol kihirdették a fegyelmi határozatot: igazgatói megrovás, 6 óra igazolatlan a pénteki napért, elégséges magatartás jegy évvégén, és hogy otthon is kapjunk a fejünkre mindenkinek megemelték a kollégiumi díját 50 forinttal. Akkor én életem első farmerjét is 50 forintért vettem meg. Csak, hogy sejtésünk legyen a summa nagyságáról. Szép kis büntetés-csokor volt.
Érdekes azért nagyon nem rázott meg a dolog bennünket. Kifelé menet valamelyikünk megjegyezte, hogy vajon mennyi takarékbélyeget kellett volna vennünk ha D. tanár úrra bízták volna az ítélkezést. Hatalmas röhögéssel nyugtáztuk társunk humorérzékét. .:)
