Kicsit el vagyok maradva az újságokkal, így tegnap jutott kezembe a helyi lap február 8-i száma. Az utolsó oldalon csak a jobb felső sarokban pózoló lányokat szoktam megnézni meg a mottójukat elolvasni amik néha elég butácska dolgok de ahogy a képekre nézek meggyőződöm róla, hogy azért van itt előnyös dolog épp elég, úgyhogy hagyjuk a csodába a szellemieket. Szóval általában ez a "színes" oldal, ahol néha erősen marhaságokba hajló dolgokat is olvas az ember, gondolom a főszerkesztő sem erre az oldalra a legbüszkébb.
Tegnap viszont felkeltette a figyelmemet egy hír, miszerint Paul Wolfowitz a Világbank elnöke lyukas zokniban jár. És mint a képen látjuk, nem is valami szolíd kis lyukacska. Kérem ezen a nagylábujj majdnem kifér. Hát ezt elég régen tágítgathatja az elnök úr. Mert a lyukat tágítani szokta az ember. A felfedezéstől a levételig bizony tágítja. Benne van az emberben. Ösztönösen. Mert az a lyuk ott van, mintegy tesztelgeti az ember, hogy tényleg ott van-e és elég nagy-e vajon ahhoz, hogy levegyük és eldobjuk. De jól esik ki-kibújni is rajta. Na ehhez kell a tágítás. Mert nem is a tágítás az ösztönös hanem a vágy, hogy lábbujjunkkal kibújjunk a zokniból ha már ott az a lyuk. Most mindenki hátrahőköl: hát ez a Morgó is lyukas zokniban jár, hogy ennyi tapasztalata van? Hát a zoknik nem éjszaka a fiókban szoktak kilyukadni, az már igaz. Nem is a mosásban. Nem, nem. A zoknik kopnak, anyaguk elvékonyodik, meg persze ha elhanyagoljuk lábkörmünk ápolását bizony a nagyobb köröm is hamar kilyukasztja. Többnyire napközben.
Egyszer én is utaztam valahová. Én tudom hová, csak itt most ez nem érdekes hová. Szóval utaztam de teljesen új cipőben és zokniban. A cipőt előző nap vettem. Mikor mondom, hogy nagyon szorít és kérdezem hányas azt mondja a hölgyike a boltban, hogy 44-es. Hát ennek jónak kellene lenne - így én - mert nekem 43 és feles lábam van. De nem volt jó. Hozott egy 45-öst. Hát mondom ennek már tényleg jónak kell lennie. Hát ez sem volt jó. Igaz, kicsit kevésbé szorított már. Najó, mondom ezt kérem, minden új cipő szorít kicsit majd tágul. Hát nem tágult az egy csöppet sem. Két évig őrizgettem, volt rajtam vagy hatszor egy-egy órát. Nemrégiben aztán nekiajándékoztam egy kisebb lábú rokonnak.
Nade térjünk vissza az utazásra. Nekem már az állomásra menet a villamoson igen szorított a cipőm, Nyíregyházáig meg még sok volt hátra - most látom, hogy elszóltam magam, na mindegy már - levettem hát kicsit pihentetni. És majd' elhűltem, egy hatalmas lyuk tátongott a nagylábujjamnál. A pályaudvaron megpróbáltam zoknit venni de nem sikerült. A vonaton még néhányszor megnéztem de a lyuk változatlanul megvolt, ha lehet még kicsit nagyobb is lett. Szerencsére a cipőmet nem kellett sehol levennem de azóta mindenhová 2 zoknival megyek. Egy pár a lábamon egy meg a táskámban.
Huh, dehát én erről a fószerről akartam akinek lóvéja mint tenger és ez meg lyukas zokniba jár. Reggel mikor megszemlélte a lyukat biztos nem gondolta volna, hogy napközben mecsetben fog járni. Hát ez az. Az ember reggel úgy induljon el, hogy ki tudja mikor kell lehúzni a cipőjét valahol.
Hát mi a csudát lehet erről még írni? Nem sokat, hiszen a következtetést mindenki sajátmaga is le tudja vonni.:) Úgyhogy itt a vége, fuss el véle!. :)
Ja bocsánat, a kép:
