Egyik igen jó barátom rendet csinált a spájzban. Vagy ha úgy tetszik kamrában. Mint mondta 2 nagy szatyor olyan konzervet és egyebet szedett össze amik 1-2 éve lejártak. Mondom neki, add nekem, majd én szép komótosan megeszegetem. Elhűlt még a gondolatra is. Hogy lehetne megenni 1-2 éve lejárt konzreveket? Elnevettem magam. És elmeséltem neki nagyjából az amit most megosztok a Morgómedve olvasóival is.

Régen volt már, úgy 1988 táján. Akkor még semmi nem utalt arra, hogy a szocializmus felépítését annak félkész állapotában abbahagyjuk és visszalépünk néhány évtizedet a szabadversenyes kapitalizmusba.

Egyébként ha nekem valaki mondjuk 25 évvel ezelőtt azt mondja, hogy a szocializmus lecserélhető kapitalizmusra hát minimum azt gondolom megtébolyodott szegény. Na de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy akkor már érződött, hogy minimum reformok szükségesek, azonban rendszerváltásra még akkor sem mertünk gondolni. Aztán később egyre nyilvánvalóbb lett, hogy itt bizony nagy változások várhatók, én meg már félni szoktam a nagy változásoktól. Aztán eltemettük Nagy Imrét és társait én meg elkezdtem spejzolni. Utálok éhezni, utálok sorban állni órákat, láttam elég sort a Szovjetunióban, a romániai sorokról csak hallottam, így aztán módszeresen kezdtem feltölteni a konyhai beépített szekrényeket konzervekkel. Fél év múltán félig megteltek. Azután már nem a mennyiségre törekedtem, hiszen biztonságot adtak a májkonzervek, szovjet hal- és tőkehalmáj konzervek, magyar "gyíkhúsok".

Aki nem tudná ezen utóbbiak a húskonzervek családjába tartoznak, van rendes nevük is, ha jól emlékszem Vagdalthús, létezik Tavaszi vagdalthús is. De nevezik löncshúsnak is. Nevét a seregben szolgáló katonák adták, én is elég sokat megettem annakidején. Miközben éhesen tömtük magunkba egy-egy gyakorlaton, szemünk tétován rátévedt a doboz aljára préselt lejáratra, hát bizony volt ott olyan is, hogy 10 éve lejárt már. Mondanom sem kell a szemünk sem rebbent, csak tömtük magunkba tovább mert mindjárt indulni kellett. Később ennek jelentősége volt, mert mikor el kellett pusztítani a konzervhegyeket azért mertem elég sokáig eszegetni tartalékaimat mert emlékeztem a katonaság 10 éve lejárt konzervjeire. Egyébként meg voltunk győződve róla, hogy mindig akkor csináltak nagy gyakorlatokat amikor lejártak az általános mozgósítás esetére betárolt gyíkhús- és egyéb konzervek. De most látom igen messzire elkanyarodtam, bocsánat!

Szóval ott hagytam abba, hogy egy bizonyos idő után már csak akkor vettem konzervet ha valami igazán ínycsiklandozó dologra akadtam. Így vettem Pestről hazafelé tartva a Bosnyák téri piacon megállva például 25 doboz tintahalkonzervet és ugyanannyi rákkonzervet. Ezzel a tintahallal meg rákkal aztán be is fejeződött a beszerzés időszaka. Időnként megszemléltem a konzervjeimet és azt gondoltam akármi is lesz, itt éhen nem halok, sorba sem fogok állni. Ez megnyugtatott, aztán kivettem a táskámból egy frissen beszerzett rendesebb darab császárhúst, megpucoltam 3 lila hagymát a közepesebb méretűekből és magam elé raktam egy üveg behűtött sört is. Mert a császárhús megérdemli, hogy megfelelő körülmények között teljesedjék be a sorsa.:)

Aztán teltek-múltak a hónapok, megvoltak az 1990-es választások, a boltok polcai csak nem akartak kiürülni. Semmi baj, gondoltam én, majd lesz itt más világ is, és szemrevételeztem tartalékaimat, majd elővettem az előző napi szarvaspörkölt maradékait, hogy egy kis krumplival és kovászos uborkával elpusztítsam. Ez esetben sör helyett egy kis vörös borral könnyítettem meg a szarvaspörkölt utját. Aztán újabb hónapok teltek el és én egyre finomabb dolgokat tudtam venni. A polcok roskadoztak a jobbnál-jobb ínyencségektől, a multik mindent elkövettek, hogy minél több pénzt hagyjak náluk ami meg is történt. Azért mikor kettesben maradtunk egy-egy füstölt csülökkel vagy csécsei szalonnával, - persze jól megpaprikázva, úgy a felső harmadában egy kiadósabb húsréteggel-, nem tudtam megfeledkezni a hátam mögött lévő érintetlen készleteimről. Kötelességszerűen el is nyammogtam időnként egy-egy májkrámet, halkonzervet de nem nagyon fogyott. Volt annyi, hogy még változatosnak is mondhattam volna olyan sokféle volt.

Közben teltek az évek, a lejárati dátumok egyre távolabb voltak már de én megszagoltam, megszemléltem, megkóstoltam és ettem, csak ettem, hogy fogyjon. Nagy élvezetet nem találtam már bennük, hiszen a császárhús sokkal jobb nem beszélve pl. a paprikás fejhúsról de kötelességszerűen nyomtam magamba időnként néhányat hogy fogyjon már el végre.

Aztán mindenféle gasztronómiai trükköket eszeltem ki hogy meg tudjam enni. A löncshúsokat megpróbáltam bepanírozni hogy kirántsam, de ledobta a bundát. Forró olajban kisütve jó volt de ugy is hamar meg lehet unni. Na szóval szenvedtem, és nyomtam magamba őket időnként. Kidobni nem dobtam ki mert ahogy mondani szoktam "pénzt adtunk érte". :) Így aztá eszegettem nem is gondolva a lejárati dátumokra. 2003-ban feljött néhány hallgató a tanszékre mikor végeztünk a félévvel, nekik voltam tiszteletbeli évfolyamtársuk, na persze munkaidő után. Hamar elfogyott a főtt debreceni, vágytunk még valami ennivalóra, elballagtam hát a szobámba (a könyvtárban ültünk) és átvitem úgy 30 májkrémet. Megettünk néhányat a maradékot elvitték a kollégiuamba. Nem hallottam, hogy valaki is rosszul lett volna. :) Az utolsó darabokat már én vittem fel a valéta szobába néhány hónappal később. Ismerve a kollégiumi életet el tudom képzelni, hogy valaki beállít a valétaszobába, hogy "Csősztök, nincs valami zabálnivalótok?". Szerintem már régen elfogyott az is. Ma már csak néhány darabot örzök, ők is fontos funkciót töltenek be: mikor megjavítottam a polcokat kicsit elmértem a távolságokat, éppen egy Sprotni konzerv magasságával. Hát ezek a derék kis füstölt haldarabkák tartják már egy ideje a polcaimat, meg fogják is még egy darabig a beépített szekrényben. Az utolsó konzerveket ugy 3 éve ettem meg. Egyébként meg köszönöm jól vagyok. :)