Nemrégiben irtam erről a táborfalvai kirándulásról amin Cz.P. barátomnak a 2. szakaszból majdnem sikerült túllépni az 1-2 %-ot. Azért ez jó buli volt.
Már a kezdés is olyan imponálóra sikeredett. Nem teherautókkal vittek ki bennünket az állomásra hanem gyalog vonultunk ki a kertek alatt, természetesen századonként, teljes szerelvényben. Már akinek volt. Mert nekem addigra még nem sikerült pótolni amit korábban (nem az én hibámból persze) elloptak. Nyár volt, marha nagy porban masíroztunk az állomás felé. Az állomáson az ezred zenekara vidám indulókat játszott miközben mi bevagoniroztunk. Ez abból állt, hogy a teherautókat, gulyáságyúkat meg egyéb fontos dolgokat vagonokra rakták, mi meg elfoglaltuk helyünket a marhavagonokban amiket erre az alkalomra kicsit otthonosobbá varázsoltak szorgos katonakezek. De erről kicsit később.
Az egésznek volt valami olyan fílingje mintha meg sem állnánk Doberdóig vagy a Donig. A tisztek és tiszthelyettesek ordítva rohangáltak, az autók meg néhány harckocsi lassú menetben álltak be a bevagonírozáshoz. Egy-egy tehervonat elhúzott néha mellettünk, a személyvonatokból pedig a civil lakosság integetett lelkesen, szerencsés visszatérést kivánva. Ilyenkor persze eszünkbe jutott az 1-2 %, különösen ha még a vidám katonai indulókat játszó ezredzenekarra is vetettünk egy pillantást. Megnyugtató volt ez a pattogó katonazene, végülis mégsem gyászindulókat játszottak. :) De azért nagyon nem szontyolodtunk el. Hittük is meg nem is ezt a százalék dolgot. Mondjuk az azért tudatosult bennünk, hogy most nem vaktölténnyel bohóckodunk majd, mindenkinek ki lesz osztva néhány tárnyi éles lőszer. De mi nem erre gondoltunk hanem a gondtalan utazásra. Mert az volt.
Minden vagon két végén deszkákból 3-3 szintet alakitottak ki ahol néhány katona foglalta el helyét. Mivel a szintek között kevés hely volt így fekve, kúszva történt a hely elfoglalása és ha már úgy is feküdtünk úgy is maradtunk Táborfalváig. Nem emlékszem mennyi ideig utaztunk de dacára a viszonylag kis távolságnak tartott vagy 2 napig. A katonavonatok ráértek, a személyvonatok és a teherszállitó vonatok továbbítása volt a vasút elsődleges feladata. Mi meg el-elálldogáltunk néhány órácskát valami mellékvágányon. Mármint a szerelvény. Mert mi jókat heverésztünk meg aludtunk a deszkából kialakitott fekvőhelyeinken. Hol volt nekünk alkalmunk ennyit aludni egyfolytában? Sehol. Így aztán ki is használtuk az alkalmat, aludtunk nappal, aludtunk éjjel, csak boldog szuszogásunk hallatszott, meg időnként valaki elengedett egy-egy galambot a durva pokróc alatt. Ilyenkor a fellévők méltatlankodása hallatszott. Nagy pánik azért nem volt, mert most te holnap én. Meg hát a marhavagonok szellőzése egész jól megvolt oldva. Naja a marháknak is kellett a friss levegő, ami bőven áramlott be az üvegtelen ablakokon. Szóval jól megvoltunk.
Bár azon azért elgondolkodtunk vajon a sereg miért vásárolta fel a konzervgyárak összes babkonzervét? Mi már arra is gondoltunk, hogy valami szigorúan titkos katonai kisérlet alanyai vagyunk, esetleg a Varsói Szerződés egyik szupertitkos fegyvereit teszteljük ezzel a fantasztikus mennyiségú babkonzervvel amit nekünk adtak a 11 hónap alatt. Mi természetesen nem tudtunk semmit a magasabb katonai érdekekről, de igyekeztünk megfelelni az elvárásoknak, igy tényleg jó szolgálatokat tettek azok a kis ablakocskák, nem sokkal a vagonok teteje alatt.
Dehát minden nagy utazás véget ér egyszer. Mi is megérkeztünk Táborfalvára ahol következett a kivagonírozás ami a bevagonírozás forditottja, csupán az orditozás és káromkodás maradt ugyanaz. A részletekre már nem emlékszem csak arra, hogy az éjszakai gyakorlat előtt azért egy kis izgalom volt. Mindenesetre megborotválkoztunk, ki tudja milyen ellátást kapnak itt a hősi halottak. Szivesen zuhanyoztunk volna de erre nem volt lehetőség annál a néhány hideg vizes csapnál ami a rendelkezésünkre állt. Maradt a borotválkozás.
Mikor besötétedett megkaptuk infra készülékeinket amivel állítólag sötétben is lehet látni. Mint előző írásomból már tudjuk elviekben igen, gyakorlatban nem. Igaz 1968-at irtunk, később ezek sokat fejlődtek. Hajmáskér környékén a vadászok egész jókat tudtak már venni az hazánkban ideiglenesen állomásozó testvéri szovjet hadsereg katonáitól. Ha az ember vett még hozzá egy robbanó szines televiziót is egész jó árakat tudott elérni. Bár az árelőny csak látszólagos mert később a kiégett lakásban bennégett bútorok és egyéb értékes dolgok azért elég nagy kárt tudtak képviselni. Summa sumárum, mint ahogy néhény napja leírtam, ezekkel látni nemigen lehetett, igy aztán amit láttunk szabad szemmel lelőttünk amit meg nem abba kicsit belerúgtunk mikor elmentünk mellette. Így is szép eredményeket lehetett elérni, mivel a célokba egy kis végálláskapcsoló volt beépitve, annak meg aztán tökmindegy volt, hogy a lövedék löki-e meg a lemezből készült célt vagy mi rúgunk kicsit bele.
Ilyenformán aztán az ezred kiválóra teljesítette a lőgyakorlatot és mindenki elégedett volt. Körülnézve mi is, mert úgy láttuk mindnyájan megvagyunk és most kicsit feleslegesen borotválkoztunk meg. :)
