Elment hát ő is. Régóta tudjuk, hogy beteg. Azt is, hogy hasnyálmirigy rákja van. Mikor egyik nagyon közeli ismerősöm tetsvérénél is ezt diagnosztizálták, tudta nélkül írtam egy emailt egy magamkorabeli orvos ismerősömnek, hogy szerinte milyenek az esélyei és mennyi ideje lehet hátra? Azt válaszolta, hogy esélye az életben maradásra semmi, és ő még nem látott embert aki 6 hónapnál tovább élt volna azután, hogy diagnosztizálták nála a hasnyálmirigy rákot. Csupán 2 hónapot tévedett. 8 hónap után ment el az ismerős testvére.

Úgy hallom Luciano Pavarotti már tavaly július óta betegeskedett. Vagy már kicsit korábban is. Gondolom nem mindegy az sem, hogy melyik országban éri az embert ekkora baj. És az sem ki mennyit tud költeni a gyógyulásra. Van a grúzoknak egy mondásuk. Azoknak a grúzoknak akik a volt Szovjetunióban is nagyon jól éltek, szemben az ukránokkal, oroszokkal, baltikumi népekkel és sorolhatnám végig majdnem az összes köztársaságot. A grúzok azt mondják: "Csak egészség legyen, a többit megvesszük". És rájuk ez igaz is volt. Egy dolgot viszont ők sem tudtak megvenni. Az egészséget. Hát így vagyunk ezzel az egészséggel. Mikor megvan észre sem vesszük, csak akkor értékeljük mikor átmenetileg vagy végleg veszélybe kerül.

Sajnálom ezt a Pavarottit. De nem is a Pavarottit. Vannak körülötte elegen akik sajnálják. Én az e m b e r t sajnálom. Aki betegségének kezdeti szakaszában betegágyán sokszor gondolt álmatlan éjszakáin és hajnalain a halálra, aztán később már az egyre erősödő fájdalmakat kellett neki elviselni, majd a végső stádiumban a morfiumtól való állandó kábultságot. Ő már nem a méltán világhírű énekes volt, hanem egy hús-vér ember, aki egyre inkább rászorult embertársai, leginkább a nővérek és ápolók segítségére. Egy ember, aki ritka éber pillanataiban készült már a nagy útra. És tegnap eljött a nap, amikor rá kellett lépnie erre az útra. Mi meg akik oly sokszor élveztük gyönyörű hangját, nagyszerű előadó készségét, mi szeretettel gondolunk rá, most is amikor valahol talán már felravatalozva fekszik, meg majd akkor is ha beteszünk egy-egy CD-jét a lejátszóba, hátradőlünk egy kényelmes fotelben, behunyjuk szemünket, hogy ne zavarjon semmi bennünket énekeinek élvezetében. Sokat kaptunk Tőle, sokat adott az emberiségnek. Tudjuk nem ingyen, megfizették. De ki gondol a CD árára amikor egy fotelben karácsonyi dalokat hallgat Tőle és a másik két tenortól? Senki. Mit írhatnék rövid kis írásom végére? Mi mást mint hogy kívánom nyugodjon békében. Most már megnyugodhat, nem lesz több fájdalma. Sem lelki sem testi. Mi meg még sokáig hallgatjuk élvezettel énekeit, dalait.